Kezek bűvöletében
Az ő drága keze csodás nagyon, amikor tehetem; meg-megnyalom. Szeretem, ha simogat, kényeztet, dorombolással hálálom eztet.
Bár a lányát még jobban szeretem, mellé férkőzni még sincs keretem. Felsikolt, ha ölébe bebújok, mire én, szőr állítva felfújok.
Pedig, hogy nyalnám az ő kis kezét! De már hangomtól elveszti eszét. Kényeskedő virágszál ő, mi más? Jó duma; szőrömre allergiás!
Bajszom büszkén mered, akár farkam. Éppen az ajtófélfát vakartam, mikor blöki rám mordult: „Sicc, te kandúr!” azt hiszi, ő itt a rendőrpandúr.
Tegnap éjjel szűk volt már az ágyam, beteljesült végre régi vágyam. Mikor aludt az édes kis lánya, megnyaltam kezét! Reggelre hánya!
Jött az orvos, fejét csak vakarta, a lány vöröslő kezét takarta. Aztán rájöttek, ki volt a bűnös, sorsom lett az utcakő, a hűvös…
Néha felrémlik még az ő keze, ahogy dolga felé igyekeze. Üldöznek, éhes vagyok és fázom, kóbor macskaként a parkban ázom…
Pár napja jött az utcán egy néne. "Mi van te kóbor kandúr, mi kéne?" A keze ráncos és nagyon remeg, de szeretőn simogat és meleg.
Tejet csen nekem a sarki boltból, néha udvarol neki egy "old boy", de esténként ketten bújunk össze, könnyes szemmel tárja kezét: "Jössz-e?"
Azóta ő és én együtt vagyunk, emléket régi küszöbön hagyunk. Bár a holnap mindig bizonytalan, de boldog lett e két hajléktalan!
|
|