Apám
Kérges
kezedben letűnt
idők árnyát őrized. A kovácsműhely hangja örökké
vibrál benned. Hiszed a múltat, ámbár
benned kutat. Terhed tovább viszed, pedig
nem tiszted! Régi rendszer füstös, koszos gyárát
cipeli tovább szíved. Füled nem hall engemet.
A kopott múlttól lett süket. Apám! Gyere,
üljünk le. Beszéljünk. Ne féljünk szavaink
súlyától, nem lehet az nehezebb, mint száz
üllő és ezer kalapács, mely elkopott véreres
kezedben, mellyel egyszer ütöttél meg
mindössze, egyszer, mikor hazudtam
neked. A szó bennem is néha megreked.
Beszéljünk. Most. Holnap talán késő.
Jobb, ha elhiszed, hisz
kérges
kezedben
letűnt idők árnyát őrized. Hadd lássam egyszer, milyen, mikor
pöre a lelked! Ne csak azt, hogy aszalódik
össze tested évről évre. Adj választ a sok miértre!
Míg el nem apad, hadd halljam egyszer szavad,
hogy szeretsz! Én kimondom gyermekeimnek,
hiába tudom, hogy sokszor a ki nem mondott
szó többet jelent. Egy pillanatra állítsuk csak
meg a múló jelent! Az én hibám is talán, hisz
e sorokat se fogod olvasni soha. Hadd érezzem
egyszer ölelésed, noha férfiember ritkán sír, hisz
szégyelli gyengeségét, sírjunk együtt, ha kell, hadd
legyek részed! Add fel lelked büszkeségét, vagy
akármi is az, nyisd ki öklöd, szoríts meg,
ölelj át! Holnap talán késő. Bennem
folyik tovább életvized, hisz
kérges kezedben letűnt
idők árnyát
őrized.
2006-10-31
|
|