Félve ölelnek át a szavak,
jóleső melegükbe bújok,
az éj a hajnalba szakad,
pirkadat parázzsal hunyok.

 

Láz bugyraimban fetrengve,
vagy az ég üstökén szállva,
vad üvöltéssel merengve
kirakatba bújt világra.

 

Megszállott szemem tűzfényén
őrület szikrákat lesel,
álmodozó szívem mélyén
fogódzni valót keresel.

 

Míg önmagam levetkezem,
pörén tartva lelkem súlyát,
magányom öledbe teszem,
jót, rosszat, szépet, a csúnyát.

 

Néha emészthetetlenül
rágódsz csak gyönge húsomon,
szemedben értetlen vágy ül,
összébb rántod béklyócsomóm.

 

Nekem az alkotás öröm,
neked a benne gyúlt fények,
míg páncéljaimat töröm,
holnapok múltra ítélnek.

 

Hétköznapiasságukat
vedli reménylét cafatom,
hiába győzködsz már sokat,
szőtt sóhajom el nem adom.

 

Írok. Írni fogok holnap,
maradok magamnak inkább,
míg a szavak el nem kopnak,
és az üres percek ritkák.

 

Kelyhedből égig lebegőn
lelked szépségét merem én,
mártózom harmat levegőn,
várok rád felhőnk peremén.

 

2006.12.27.