Megkövülten
Aznap fénytelen volt tekintete,
áthatolt rajtam, valahol tarkóm
és a fal között, mint vad remete
rejtőzött, pedig írisze volt narkóm.
Elmondhatom-e süket falaknak
a nemszeretem percek lihegését,
grimaszmosolyát a tüköralaknak,
a csúfos dalok skandáló egészét?
Tompa moraj tép szét - belül vacog,
feszesre faragott arca most hallgat,
trillája némán, fojtva, magában csacsog,
kedves szava távolból jajgat, csak jajgat,
szüntelen - szemtelen - hangtalan.
Aznap megkergült a szó, a mondat,
magára hagyta az állítmányt az alany,
megcsonkult szó lett rag nélküli toldat.
Nemszeretlek! Visszhangzott minduntalan.
Szobámba zár a végső perc, a pillanat,
utoljára csillan arcán a megszűrt fény,
aztán ellibben, mint késett gyorsvonat,
magamra maradok peronomon - én,
és a magány fojtogató, gonosz lidérce.
Tükrömben látom újra a torz iszonyt,
bénán tátogok, ez gőgös fájdalom mérce,
Viszont - vitáznék tovább - viszont,
de mint kőszoborrá váló halványuló alak,
magukba szippantanak a sziklafalak,
és a ködfüggönybe zárt horizont.
2007-05-03
|
|