Akár hihetném is...
Akár hihetném is, hogy végtelen a világ, sebes foszlányain az idő dorbézolva kihág, fekete lyukaim üszkös lebegése nem több, nem kevesebb, mint a tegnapok hebegése, és a szűkölő vágyak néma koppanása a csendben, minden lihegő reggel üvöltve visszhangzik bennem, siklunk egymás mellett útjaink párhuzamában, mintha félnénk keresztezni, a holnapot a ringó mában sűrűsödő szirupban érleljük, befőtt létünk híg peremén önmagunk csonkaságát szeljük, tartósított rezdülésünk büszkén kimért forgataga, mint intő jel íródik fel, ez a megszűrt végesség maga, míg ajkunkkal szürcsöljük tejutunk anyai cseppjét, magába szippant, feldob, majd kiöklendez ez a nemlét, úgy suhanunk el egymás mellett, mint kiket öntudatlan állatok orgia garmadája csak úgy ellett, nemkívánatos melléktermékként örvénylünk - álmaink tava ringat, pedig csak egy ezerszer megélt másik nap unott hajnala virrad, ügyeljük a távolság precízen kimért mértani fonákját, és kaján vigyorral mártjuk egymásba a lélekcafatos csáklyát, néha mélyebbre hasítunk, ez így kötelezően rendben, hisz mi vagyunk a párhuzamosok ebben a beképzelt végtelenben...
|
|