Egyszer, egy csendes délutánon,
mikor hullámzott a rádióból a kánon,
több szájból egyszerre, mert a sávok,
összezavarodtak, mint a karmester nélküli zenekari árok.
Lekapcsoltam hát, s gondolkodóba estem.
Vajon miért lett oly izgága addig nyugodt testem?
Viszketett kezem, ecset után néztem,
élénk arcod ragyogását zsigerből idéztem,
mert hiába kértelek, időd nem volt soha,
modellt ülni pedig nem plázacica, ostoba
tevékenységnek tűnik, elvégre nem mindennapos
az ilyen esemény, ez is alapos (?)
megfontolás után buggyant ki belőlem,
a belső, kalapos kényszer nem mondatta; ő nem…
Így aztán előkerült aznap az ecset, és a tempera,
és hiába villogott csábítón egy fényképről tested tompora,
én fejed választottam inkább megfesteni,
hisz e torzó önmagában is isteni…
s gömbölyded idomaid pőreségét
más napra hagyva ittam be hajad szőkeségét…
míg megelevenedett, mint vad fenevad
kezemben az ecset (nyugi koma, a téma már fejedben benne van),
a papír gyorsan változott – általad alakult,
gyengéd mozdulattól a pasztell megfakult,
tobzódtak az élénk, s tompább színek,
(ettől másznának falra az irigy hímek!)
S láss csodát; elkészült a műremek,
minden a helyére került, hűű…kerek
orcád fitos pofija mily tündöklő lett!
Kusza vonásokból – nő lett! Hő tett!
Mikor hazaértél, fáradt mosolyod
már nem szürke felhőként gomolyog,
legalábbis beleképzeltem én a képbe
örömöd, mely koronaként került az egészre,
lehet, csak látomás volt, félreértett mozdulat,
hisz ott rejlett már benned a szakító indulat,
csak én remegtem tőled, kis naiv lélek,
kibe beleszorultak a délutáni fények,
hogy aztán becsapott hülyének érezzem,
majd később ecsetmozdulataim fékezzem
minden további absztrakt képemben,
hiába érezlek mindenhol, még a lépemben
is te mozdulsz, pedig már öt év is eltelt,
szívemben minden szabad hely rég elkelt,
akkor, ott… azon a délutánon megörökítettelek örök fiatalon,
de már nem vagy más, csak egy kép a falon.

2006-06-19