Úgyis
Már megint eltelt egy rohadék év. Elkapott a hév, korhadék ránc csomóvá fajult arcomon. Szándékban rekedt, megfúlt csókok viszketnek szomjas ajkakon. Meghajolt bókok lüktetnek tétova tova. Vajon hova vágtat a napok ostoba lova? Hevesen kergetnek a kerge hónapok. Bősz apók! Vessetek egy szebb pillantást, minőt más nem adhatna. Talán ez hatna.
Adjon az Isten szebb időt!
Tegnap az élv a hajhász örömét itta. Nem éreztem az év elejét, aztán itt a vége. Fuss el, de ne el véle. Elmélet. Fájón vágóbb ez, mint csorba késünk éle. Mártsuk borba, csokorba fűzve topogjunk lyukas bocskorba? Ízetlen viccként vizeljünk vele bokorba? E korba botlasz bele te is, ha akarsz, ha nem. Látszat magányos ernyős haláli ugrásunk tandem. Hanem, úgyis minden (mindegy) honnét minduntalan elkésünk. Én a tárgy vagyok, te az alany. Már nem kopogtat, dörömböl itt létünk állítmánya. Bömböl az év vége ledér lánya, vonyít, mint sebzett kutya- gumitól párálló elnyűtt éjszaka. Pedig úgyis konyít valamit valamihez valaki. Van, akit a kéj szaka. Szaké szakadék, ferde, jáspis szemű nőnemű a napi kötelező menü. Hogy merd-e? Merde! Merd ki a saját gödröd, vödröd görbe öle öble öl le. Ollé! Hogy merj-e álmodni tovább, vagy maradj zsinóros báb, és onnantól már csak a zuhanás? Na mi más? Úgyis. Bugyis egyveleg-valag. Al-agyi agyaggalamb lőtte álmok fonatlan kosara kesereg csupán. Bizony, jól kupán vágott az a nyeszlett nyesedék kóró, az a száraz vágy-ág ott! Nedvesen selymes kellemes percek, mint üdén kongó dallamos tercek.
Számadásba torkollik nap-erdőm. Negyvenhárom ága napernyőm. Nyílik majd a tavasz virága valakinek...
Minek suttogsz disznó, álmosólú-ólmos fülembe? Álmosolyú feladat! Eeembeeee- r! Brr! Úgyis összehordok hetet-havat! Hogy a korcs idő úgyis újra felavat? Nem, nem akarok hinni apró pro- apropó próféciákban! Hagyom élveteg testem tespedni a mában. Reinkarnálódjon az ördög. Minek nevezzelek Sátán Gyermeke? Oldódjon benned az IDŐ, az agyamba döfő döglődő dög ölő, lélekdöngölő. Úgyis. Csakazértis.
Tolvaj szerelem ez rozsdás gépemen. Hiába szerelem. Gócként burjánzik lépemen minden elem. Hangom magamban emelem. Kósza mosolyát elemelem. Max ez lehet lételemem. Lépésem halktalan. Minduntalan. Úgyis. Csak... azért... is... Te kópé vigyázz! A tegnap fala vészesen bedőlt!
Adjon az Isten szebb jövőt!
2007-11-22
|
|