Az Ocsmányiroda
Az Ocsmányiroda rikító neonsárga falával szinte szétnyomta a városka apró főterét. A szomszédos Szolgamesteri Hivatalhoz tapasztva úgy terpeszkedett, mint egy kéjes, önelégült irodista.
Legalábbis így gondolta Kukucska Benő, aki már nyitás előtt egy órával ott toporgott a bezárt ajtó előtt azzal a nem titkolt szándékkal, hogy mielőbb sorra kerüljön. Bár reggel hét órakor érkezett, de már egy különös alak akkor is megelőzte, aki hosszú lódenkabátjába burkolózva fázósan toporgott az elnyűtt flaszteren. Valami megmagyarázhatatlan vonzalom köthette a bejárati ajtóhoz, mert nyeszlett testével úgy helyezkedett, hogy teljes mértékben uralt egy fél méter hatósugarú általa gondosan izolált teret. Néha kivillant gonosz kis mosolya, mintha azt mondta volna, hogy "hohó pajtikám, ide csak a testemen keresztül, én vagyok az első!"
Benő - bár nem ismerte -, de máris megutálta. Aztán negyed nyolc körül elkezdett szállingózni a hó. Ahogy a sorban álló emberek is elkedtek szállingózni...
Ő kitartóan védte időrendi sorrendjével jól kiérdemelt pozícióját, de egy testes asszonyság laza csípőmozdulattal hátrébb taszajtotta. A tarka fejkendős - feltehetőleg falusi fehérnép - nem egy súlycsoportban volt vele. Emberünk ezt rosszul mérte fel, mert mindezek ellenére kissé bátortalanul megpróbálta visszaszerezni előző előkelő helyét, de a terebélyes nőszemély egy gyomorra irányuló, laza könyökmozdulattal hamar eltérítette ebbéli szándékától.
Benő már nagyon bánta, hogy pont aznap reggel ejtette meg heti fürdőjét. Mellette egy előrenyomuló férfi - erőteljesen erjedő, talán rohadt káposztára emlékeztető - szagának köszönhetően a hátsó sorokból simán előrejutott a hőn áhított bejárati ajtó közelébe. A burjánzó illatot fokozta az undorító külső; viseltes ruháján semmire sem asszociálható, terjedelmes, a szivárvány legkülönbözőbb árnyalataiban pompázó foltok ragacsos látványa taszította félre a többi tucatnyi várakozót.
Csak az a sunyi kis lódenkabátos nem engedett senkit maga elé. Kitartóan védte az ajtó előtti - olimpiai aranyéremmel felérő -, első dobogós helyét. Profi hoki játékost megszégyenítő mozdulatok parádés kuszaságával viselkedett azokkal szemben, akik a közelébe merészkedtek. Határtalan izgágasága és merészen egyedi, bár harmonikusnak cseppet sem mondható mozgáskultúrája következtében elérte, hogy a pontban nyolc órakor megnyíló ajtó küszöbén elsőként vesse át magát.
A tolongó emberhad mintha a mennyország édeni kapuját készült volna átszakítani; iszonytató hévvel lódult előre.
Benő hozta szokásos formáját; a tömeg perifériájára sodródott. Így aztán majdnem az utolsók között tudott átfurakodni. Még hátravolt a sötét folyosó, ahol végleg elszabadultak az indulatok. Szeme sarkából látta, ahogy egy dagadék, hordónyi sörhasával szinte belepaszírozta a cingár kis fickót az elfuserált falmélyedésbe. De ő még mindig jobban járt, mint az a hangoskodó alak, aki a szemetesben végezte rövid röppályát követően, miután lefejelt egy tetovált kézfejet.
Azt hitte, sohasem jut a folyosó végére. Démoni visszhangok üldözték. Félelmetes volt az árnyas folyosót megvilágító - kiszámíthatatlan periódusokban megszakító - neonlámpa fényének lidérces tánca. A delejes fények emberi hústömegen villództak.
Aztán végre belépett a Hivatalba. Pontosabban annak előterébe, ahol a sorszámosztó gép környékén szabályos tömegverekedés alakult ki.
Benő sóvárogva nézte a leszaggatott számokat... és hasonló sorsa ítélt füleket.
Túloldalt - a rácsos ablakok mögött - kárörvendő arcú hivatalnokok gőgös dicsfényük magasztos tudata mögé bújva néztek le az elállatiasodott pórnépre.
Végre szabaddá vált az út egy karhossznyi résen. Kihasználta, hogy a két előtte levő kopasz hajba kapott, így benyúlt közöttük és villámgyorsan megnyomta a piros gombot.
Nem volt szerencséje. Egy diszkréten bajszos hölgy leharapta előle az utolsó sorszámot. Protkója nagyot csattant a bilétán. Benő lassított felvételként nézte, ahogy a rúzsozott ajkak lenyomata - foltot hagyva a bűvös 50-es számon - ellendül egy számára ismeretlen és elérhetetlen régió felé.
Hangosan berregő szirénahang adta tudtára a hoppon maradottaknak, hogy aznap már nem fog sor kerülni rájuk.
Mikor a karhatalmi erők megjelentek kiterelni a vérszomjas csőcselékké elfajult tömeget, Benő szinte öntudatlan transzban bámulta a lódenkabátos emberkét, aki éppen a hivatali ablakba kiáltotta büszkén harsogó hangon a nevét. Miközben odavetette egyes sorszámát a pultra, gúnyosan nézett vissza, pont őrá vetve gyűlölt tekintetét:
- Tök Ödön!
Benőt is már lökdösték kifelé, de ekkor mintha földöntúli erő szállta volna meg, egy kóbor esernyőt magasugrólécnek átminősítve átvetette magát a kézkordon szoros gyűrűjén.
Senki emberfiával nem törődve, veszett tempóban rohant, miközben torkaszakadtából üvöltött:
- Anyáááááááád!
|
|