Howl (Üvöltés)
(A.G. után szabadon)
I.
Láttam e honi világ tudatos mocskát nedvezni az eszelős tekintetükkel kövezett utcasarkokon, kik vajákos tekintetük fúrták sietős polgárok agyonmosott lábnyomába, kik szabadnak hitt rozsdaszőtt álmaikkal szabdalták a lét konfekcionált perifériáit, kik lelküket eladták az első kocsmában az utolsó sörért, csak hogy szomjuk ne maradjon magányuk egyszemélyes asztalán, kik foszlott testük ingyen vetették az első útjukba eső idővándornak, pedig a holnap reménye rég felfeslett futó harisnyájukon, kik bőszen fröcskölve trágár szidalmat, átkoztak mindent és mindenkit, holott csak önnön trükkös tükrükkel beszélgethettek, kik gúzsba kötve saját gyarlóságuktól elhullott szavakért koldultak hitehagyott templomok komor kőlépcsőin, kik sosemvolt szerelmük után sírva gyalázták meg galád furfanggal a legbájosabb szüzet, kik vadul száguldoztak az éjszaka leghitványabb fényében, miközben fényévekre kerültek a ringató áhítat üdvözítő szabadság-magasztosságától, mert árnyékuk megbénította a vágy csendesen lopódzó állatkáját, kik szerte-szét szórták számolatlan magukat és magvukat, csak hogy egy percre megpihenjenek az ál-teljesség színlelő bódulatában, és mikor harmincévesek lettek, ráncos arcukat hiába vasalták kamasztestek üdeségével, a romlottság bénító lidérce megtört minden kéjt, kik legyűrték a legmerészebb kalandokat, és hitetlenkedve csodálkoztak utolsó másodpercükben, hogy egy megpattant érrögöt nem győzött le az adrenalin, kik obszcén verseket üvöltöztek városi parkokban, arrébb riasztva pár jól nevelt lélekszatír kabátforgató gondolatának vehemens szándékát, kik magukban nemcsak hordozták a rosszat, pedig jobbak voltak a legtöbbnél, kik hamvas idol-testüket addig simogatták, gyömöszölték mindenféle illúzióval, míg kihunyt szemükben az ártatlanság szeplőtlensége, kik belefúltak saját tehetetlenségük bűzös végtermékébe, hiába sajgott bennük a tehetség, a beletörődés szkeptikus fóbiája kiirtotta lelkükből az egyén önmegvalósításának puszta gyökerét, kik leborultak égi istenük előtt könyörögve egy előttük heverő holnap hamis ikonjáért, kik kinevették a gyengébbek csorda ösztönének legegyszerűbb törvényeit, míg sárba nem taposódtak, kik kiolvasták az utolsó klasszikus könyvet, mielőtt megtanultak mások gondolatában olvasni, és olyan empátiával vetették magukat fatalista tanokba, hogy másnapra megőszültek az igazság tiszta forrásától, és aztán csendben elfolytak egy förtelmes szó-csatorna bűzös fekáliájában, kik sikoltva skandálták a lét legegyszerűbb igéit, amíg el nem sodorta őket egy józan csend lehelete, kik miután megválaszolták a nagy kérdést, rájöttek, hogy semminek semmi értelme, ha nem merik kimondani, kik ott üvöltöttek karnyújtásnyira csonka nyomoruk fertőzöttsége mellett, és a büszkeség gőgös démona hamvába fúlta apadó tüzüket...
(...)
II.
Lidérc, lelkünket uszító sarlatáni erő! Magányos én-tudatunk megkopott maradéka! Lázas vágyak pezsdítő koszos kis cseppjei! Lidérc, kinek fekélyes lelke csupa kő! Lidérc, ki burjánzó daganatként rombolsz! Lidérc, kinek sátáni kacajától remeg hízó gyávaságunk! Lidérc, te testetlen disznó, dagadtra hizlalt romlott húsú élv!
(...)
III.
Veled vagyok kicsi házadban, ahol a kómából ébredve magadhoz öleled szeretteidet, míg a nagy köntörfalazók éhen vesznek saját paradicsomukban, veled vagyok kicsi házadban, ahol addig zárod ki a gonosz tolakodó ricsaját, míg megbékél önnön tehetetlenségében, veled vagyok kicsi házadban, ahol újra úgy hallom a remény himnuszát, ahogy őseink vad vérét táplálta az első asszony, veled vagyok kicsi házadban, hogy maradék kishitűséged is kisöpörd az utolsó szeméttel együtt, veled vagyok kicsi házadban, ahol végre megpihensz kalandos utad után, és könnyeid sójával ízesítjük mannáink vadlovainak leggyönyörűbb vágtáját a végtelen éjszakában
(...)
2008-01-17
|
|