A minap Ödön elé állt egy roppant komoly dilemma,
mikor a randi után a lépcsőházban „pá”-t intett az Emma.
„Ott alul mézesen bizsereg még bennem az inger, igen s
nekem nem a méret a lényeg, hanem, hogy intelligens
legyen ama férfiúi porzó, melyet rózsakelyhem befogad.”
„Ó! Hogy öntöznélek én, Te torzó! De legalább fogad
karcát érezném, ne a nemek harcát!” – sóhajtott Ödön.
„Legalább nemes nektárom cseppenne szemöldöködön,
vagy bárhol másutt, csak, csak történne már végre valami!
Öt hosszú, kemény hónap után nekem ez a jog már alanyi!”
Tudni kell, hogy Emma bármily szabadon kitárgyal bármit,
de csak a léleknek enged szabad utat, Ödön testi akarata sántít.

Átbeszéltek már mindent; Goethe-től kezdve Shakespeare-t,
sokszor vélte Emma bájos-fitos pofiján felfedezni a szex pírt,
de… ennyi. Hiába szerette volna megenni, csócsálni testén
a tobzódó gömbölyded hajlatokat, minden felizzó estén
görcsbe fojtva vitte haza a hajlamokat; Emma határt szabott.
Verejtékezve asszociált, míg a nő ajkán életre kelt a fagott.
Vivaldi talán büszke lenne Emmára, ahogy a mély basszus
feltört a filharmonikusok közül, de Ödön csak bosszús.
Rózsaszín húsú nyelvből omló nedveket érzett az első sorban
ülve a koncertteremben, s hiába tudta, hogy már e korban
felesleges időcséplés minden elvesztegetett, félhangba fúlt perc,
mégis izgalommal várta, mikor csendül fel a következő terc.
Emmával szemben élvezte, ha a homlokára cseppent
a másik testnedvének hitt valami, vágyakozva szeppent,
és ilyenkor újra elhatározta, hogy aznap este áttöri a gátat.
Beleremegett; talán megnyílik előtte a paradicsomi vágat.
E rebellis gondolatok közben mindig felgyorsult pulzusa,
menő playboyként orrában érezte, hogy sül a nyúl húsa…
„Én kicsi Bonny-m!” – suttogta szebben, mint Hugh Hefner,
de az ártatlan játékok után csak otthon, egyedül sült el a fegyver…

 

Bár külsőre nézve Emma nem volt egy kifejezett Marilyn Monroe,
bodorított hajzuhatagát aláengedte vállára, mert így volt vonzó…
Teltkarcsú alakját a kosztümje csak sejtette, de a dekoltázsa!
Olybá hatott, mint holmi karakteres álmok spongya montázsa.
Mikor Ödön reggeli tejeskávéja mellett ott volt a friss kalácsa,
a nőre gondolva harapott belé. „Ej, milyen ízű lehet a térdkalácsa?”
Legszebb felét mégis hátulról mutatta Emma, mikor ráfeszült
hajoltában eme terjedelmes része. Ödön ekkor mindig feszült
figyelmet részesített iránta, tudva, hogy a két fél karéj egésze
kitesz másik hármat, de nem bánta. Tudattalan, elfojtott freudi ész-e,
mely mozgatta, vagy csak spontán alantról feszülő, bűnös vérbőség?
Akkor miért oly bús? Magába hamvadó hő, reszkető ina öl, mély hőség!
Szép darab hús! Igazi feltűzni való nő! Egy pin up girl, öröme tömören
áradhat szét bőre alatt, megrezegtetve a gerincet merő velő gyönyörben…

Minden rohama hiába! A blúz aljánál tovább most sem csúszhatott
keze, s lábánál harmadik, mert a nő erővel lefogta, míg ártatlanul matatott.
Közben hallgatta Emma legújabb óriási előadását épp Hemingway-ről,
vastag ajkát az orálisan verbális tűz égette, mást képzelt megint az éjről.
Akiért a harang szólt, az most ő volt, saját magát vonta vértanú padra.
Keresztbe feszítette testét, miközben másnap Emma felment a színpadra,
hogy újra rálője a fagottból a kegyet, s ő továbbra sem mászhatott hegyet
keblén. Ó, ez a gondolat már oly őrjítő volt, hogy merészen gondolt egyet.
Igaz, testre Ödön nyeszlett Woody Allen típus, mint izomban bő Sly Stallone,
de pozitív vonás az intellektuel e helyen, s stílusként az ordenáré kultúra is one.

Szokás szerint hazakísérte Emmát, majd a lépcsőházban rosszullétet imitált.
Behívta! Ez már önmagában nagydolog, hisz ezen alkalmak száma limitált.
Nagyot sóhajtott hősünk, s határozottan megrázta magát. „Most, vagy soha!
Istenem add, hogy most az egyszer legalább ne legyek mulya, ostoba!”
Rosszullétét feledve kiegyenesedett, a nő szemébe nézve lekent egy pofont!
Nem volt túl nagy, mégis Emma hanyatt vágva magát bámulta a plafont.
Máskor nem látott, megmásíthatatlan férfiasság csillant Ödön tekintetében,
kidülledt, gülü szeme feneketlen mély parázzsal fénylett, mint az ében.
Mozdulatlan, de tettre készen, némán delejezve nézte az elterült Emmát,
érezte kezdődő férfiassága jeleként az önálló életre kelő, ébredező pennát.
Emmában hatalmas változás állt be, teljesen megigézte e pofonnal Ödön.
Halkan így szólt: „Mindig imádtam azt a kis szőrszálat a szemölcsödön.”
Ezzel magára rántotta a férfit! S ki azt hiszi, a nő egy asszonyállat, az tévhit.
Bár meglehet az egyszerű ösztönök szava minden eredendő vágyat mélyít.
Néha a legillendőbb úrinő is kivetkőzhet magából öntudatlan módra,
ha rátapint a rátermett férfiú a legérzékenyebb ingert kapcsoló kódra.
Talán ezen oknál fogva történt, hogy míg Emmának az ég felé a lába szállt,
a férfi hátába vájva körmét üvöltözött: „Ödön, könyörgöm, még, még ááá! B…áll!!!

 

Így esett Emma megbocsájtható bűnbe a korábban félénk Ödönnel.
Hajnalban nevettek, házikenyeret majszolva harcoltak a zsíros bödönnel…

 

2008. szeptember 25.