Magadba zárod a mindenséget

… hogy is kezdjem el,
hogy megérts és elhiggy
minden szót, mit most lejegyzek,
igen messze az önkívülettől,
és vészesen közel az éjszakához;

egy kicsit mindig megbillen a gondolat,
könnyen félresiklom és alig-alig,
nagy nehezen és nagy sokára találok vissza,
oda, ahonnan könnyen tékozolható időmmel
és zajos magányommal elkalandoztam;

hogy szeretlek, ez bizonyos,
és meg nem kérdőjelezhető,
ez kijelentő mód, s amennyire csak tőlem telik,
érchangon mondandó, és csend legyen előtte,
és utána is csend legyen;

szeretlek, huszonnyolc évemmel,
azzal a sok-sok balsikerrel és
érthetetlen hátraarccal, aminek tanúja
vagy és voltál, a kétséggel, hogy
feledésbe hullok menthetetlenül;

szeretlek, annyi bohókás szomorúságban
egyezünk, hogy vége nincs,
s e könyörtelen időt ugyanúgy nem érted,
ahogy én sem és már úgy hiszem
sosem leszünk közelebb az éghez;

szeretlek, magadba zárod
a mindenséget, az én univerzumom,
és széppé formálod, s a végtelenséget,
folyton titkot fürkésző két szemembe,
a te két szép szemed tükrözi vissza.

 2008. november 5.