I.
Jó éjszakát kedvesem,
A végére már nem lesz szükséged rám,
Ott, a mennyország kenyérfái alatt,
Ott, a sötétkéken közelgő óceán vizén,
Már nem fogom a kezed,
Hogy elkísérjelek a Napot rejtő partokra feküdni,
Ezen túl a csend, a sejtelmes óriás,
Mint szigorú egyenruhás, suhan végig éjszakáinkon

II.
Bocsáss meg, ha bántottalak,
Mikor betörték ablakomat lázas látomásaim,
Mik engem is ugyanúgy félelmeimmel hagytak,
És ugyanolyan szeretettel tagadtak,
Csak azt rótták rám, hogy tanuljak test nélkül szeretni,
Az értelmek, és elmék viszonyait kilesni,
Szeretkezni a mélybe fúlt ideálokkal

III.
Érzed? A nézelődök ellopják az éjszakát,
De nekünk szerelmünk után újabb és újabb háborút kell vívni,
Még jó, hogy bátornak nem kell maradni,
Csak szomorúnak,
Hiszen a hajnal őszinte órái sosem jönnek el,
Hiába sietünk az időnknél is jobban,
A bohóccipők között is lassúak vagyunk

IV.
Nézd, meghalnak a szeretett helyek,
Indul a föld s az ár, vulkántűz lobban fel az ég alá,
Elrejtenek a láthatatlan kezek,
Hol vagy most, s veled szeretteid, mostoháid és árváid,
Ígérgető suttogásaik minden felé,
Könnyeink is sírnak és egyre gyávább, ki bátortalan,
Szitkozódva ébredünk fel, de mást sem merünk születésünk ellen

V.
Csalfa mosolyod mögül,
Csak a lábad hagyod a takaród alól szeretnem,
De örömmel teszem,
Hiszen a dolgom szeretni azt, ami őszinte és meztelen,
Ami nem isteni, csak véletlen ragyogás életünk átkozott árvizén,
Amit fájó kedvességgel szültek szeretőmmé az igazat toborzó hajnalok

VI.
A szél nevét hiába kiáltod,
A kihaló város alakját viseled, rémült vagy te is,
Ahogy a minden, ahogy a percek,
Nekünk nincs hibánk kedves,
Mi örökre vagyunk fájdalmunkkal,
A poklok bal oldalán ülve, a villanykörték halálát nézzük,
És csak kesergünk, hogy a tüzek földjén az ártatlanság nem lehet fehér

VII.
Vak álmaimban őszintének látok egy-egy hajnalt,
A tükrökön visszacsillan a nyíló napsugár ártatlansága és meggyőz,
Minden fegyvernél jobban,
Nincs áldozat, nincs vér, nincs fémzörej,
És a reggelit te hozod az ágyamig,
És mintha arcodra a mezők szépségét is rávetítettem,
Olyan kívánatos vagy

VIII.
Ma is lennének napok szeretni,
Bolyongani a vértizzadó szigetek fátyolán,
Hol a köd s a kitavaszodás elválaszthatatlanul szorítja egymást,
De milyen meddő gyarapodás,
Ahogy tőlünk sem volt soha külön a jégverte pirkadat,
A május vissza-vissza néző gyermetegsége is
Éppúgy szólítja esténként az Istent,
Ahogyan mi

IX.
Ölelésünkbe beleszorultak a csak félig kitöltött órák,
A szadista jelszavak,
Kedvesem, csak máig kívántunk szerencsét,
És a holnap már későre jár,
Nincs helyem, hogy megosszam veled,
Nincs mivel rád gondoljak, békém,
Vadak és harcosak napjaim,
Hát úgy akarj engem, hogy csak a világon átszűrve szeress

1999