Fehér zászlónak kívánj engem, távolról is kivehetőnek,
lobogtass a szíveden, míg a dobok lassabban peregnek,
egykor, mára régen volt csaták domboldalán csendül fel szabadságunk,
majd ha a halottak már elég messze fekszenek,
hogy zenétől dús levegőben táncra kérhesselek,
beomlott romjain a vastag betűkkel írt bűnöknek,
majd, amikor békémbe benyúló stégeken szeretlek,
a bársony színén idézgetlek
és csak lábunk alatt csapnak össze az ősi rítusok,
nem kér kenyerünkből,semmilyen új vallás, csak csoda, hogy élünk, semmiféle gyász
 
Utakat akartunk, felnőni lárma nélkül,
nem a Szaturnusz körére állni, vagy elkortyolni a tejutat,
cseppenként tenni meg tengert és a járdák minden szegletét,
milyenek lehetnénk, fogadalmunk nélkül,
nélkülünk a világmindenség csatazaját ki viselné lelkén,
csodálná e valaki a bűnbocsátó hajnalokat, olykor- olykor büszkén
és belefeledkezve más dolgaiba, úgy ki hinné el ölelésem súlyát, ki látná,
hogy a tűz is remeg, még ha aranyba önti is a tájat

Halkulunk, ahogy a világ halkul, tehetetlen düh, szánkba folyó könnyek,
széttépett vadak sorjáznak az asztalokon, éhségünk kopasztják,
de mit próbáljunk a buldózerek ellen

Gyere maradni, a szűk esti fények között is, lassan, majd idővel,
belelustulunk a csillagok állásába, fejtegetünk,
hosszabbnak s rövidebbnek vesszük a nappalokat
és ha lehet, én százszor is egyet kívánok: fehér zászlóként lobogtass!