- nem hagyhatlak a vad tengerek zátonyain,
a végleg kifutott hajókat várva,
nem hagyhatom, hogy visszatérj a temető kapujába,
hogy elfeledett sírok közt bóklássz,
hogy felismerd lelkedben a megkerülhetetlen pocsolyákat,
soha nem látott isteneidet,
a szerelem nélkülit,
a színtelenséget.

Csak beszélek, beszélek ostobábbnál ostobábbat,
de megkomolyodik s férfiasodik a szó,
bár nevetünk, ahogy ez mifelénk nem való.

- a lombok felett fekete az ég,
s begyújtják a várost, mint egy nagy halom fát, a tegnapi csillagfények,
a kövek megcsillannak az éjszakai úton,
szeme van a sötétnek
és figyel minket, tiszta üvegén át,
hajába túr és ráncolja homlokát.

Didereg a gyár álma, úgy tudom itt lesz a bolondok háza,
ha kitakarítjuk s magunk mögött hagyjuk a negyven éve málló falakat,
a betonkerítést, minden szigorával és repedésével,
a szép számmal szaporodó rönköket, a viharok lim-lomjait,
arcunk egyik felét és másik felét szívünknek,
gyűrűs ujjunk ujjlenyomatát,
lopakodó lépteink hangját a fűben.
 
- az istenek sorában állok,
az emberét nem láttam eddig sehol,
remegő szájjal nyújtózom oda, ahol harapni kéne,
a mezők égett búzaföldjeit, szeretőm száját, az angyalok szárnyát,
mi port kavar, a bágyadt arcok bánat-ragyogását.

Ide ülök, a reggel csontszékére, hideg, kavicsos végtelenbe engedem magam, és igaz
minek felejteni, azt, ami nem is jut eszünkbe, csak felötlik a szökőévek páratlan napjain,
hogy jó szokását megtartsa.

- ez már nem forrhat tovább, gurítsuk a tengerbe a hordókat,
hagyjuk énekelni az újakat és pontosak legyünk, nem félthetjük jobban a tegnapokat,
mint ahogy tettük ott és akkor, azon a helyen és abban az időben.