Szörnyű ember vagyok,
leginkább azt szeretem,
aki észre sem vesz az utcán,
aki nem köszön rám,
nem tart méltónak egy szavára sem,
aki mégis leginkább olyan, mint én,
s tőlem a legkülönbözőbb,
mert nem szeret,
s nem is igyekszik, hogy megszeressen,
de miért is nem értem, ez maga az egyszerűség
a világ csak idáig boncolható,
innen már tökmaghéj a szó,
kifeketednek ráncaink
és valónkat mutatjuk,
amilyenek nem voltunk sohasem
és nem leszünk még egyszer,
de amilyennek jó lenni, úgy tűnik,
úgy bújunk el arcunk mögött,
minta a voltban több lenne,
a mában kevesebb,
s legszerényebb a holnap lehetne már csak