Kidöntött törzsek, maradék rönkök,
a park sarkában szúféle féreg habzsol,
déli harang háborítja a nyugágy napdalos
fekvését, a szél krém-testű moraja ringat és
bölcsőt fektet alám, mint anyák keze az árnyék
és csiripel égi angyalharang,
ázott lepedő szárad, a pad rég megmeredt
konflisán, valami hangyaraj épít várat s
menny-fehér lepke hajlítja az akácágakat,
a rozsdakerítés alatt vízér neszel, csodavirág
nő a gyár tövén, a föld alól hozza illatos szirmait,
s a méhek, mint kistündér a kelyhekre repülnek,
de a gyárálarc méreg-kék könnye záport ereszt
az eresz alá, csordakolomp sincs sem zúgó patak,
a pásztorok sem kiáltják át a mezőt a hegyek
hullámhosszán kurjongatva s munka-részegen nem
tartanak déli pihenőt, itt a folyó sem önt ki,
csak a vizes árkokat töltik az esők,
a halványzöld fő itt csak kimosott, fakó festékfolt,
s a tízszer éledő tavasz csak évelő gátakat tapaszt,
mint vályúház oldalát egykoron, földhözragadtan,
ott a Balkánon  

1999.