Amikor 1943-ban a marokkói sivatag kellős közepén…akkor a foglár az arcomba vágott és mindkét orrlikamból sűrűn megeredt a vér…emigrációm első három évében próbáltam megtalálni a megfelelő illeszkedési pontokat…Na igen, így kellene kezdeni, léted minden nehézségével, a kivetettséggel és a megvetettséggel. Irigylem azokat, akik ezt megtehetik, mindenfajta vizionálás nélkül, kontinenseket ugranak át, hogy kellőképpen megvilágosítsák az életüknek rendeltetett színpadot, idők dimenzó-ellentéteit vonultathatják fel, egyetlen kurta gondolat, egyetlen sejtés igazolására. Akkor ebből mi is következik? 
Írónak születni kell. Hát, micsoda bugyuta dolog, talán egy teljesen átlagos, szürke embernek nem kell megszületnie? Talán ahhoz, hogy azt a hetven év monotonitást elviselje nem kell zseninek lennie? Másrészről mi a biztosíték arra, hogy az író megmenekül a szürkeség átkától? Persze, hogy nem ezt jelenti a születni kell kitétel, sokkal inkább jelenti a rajongást, jelenti a viszonzatlanság gyönyörének imádatát, jelenti a megválthatóságba vetett végtelen erejű reményt, jelenti a gének által hordozott vágyakozást, vágyakozást a Bármi után, vágyakozást az Akárki után, vágyakozást a Mindigre és a Sohasemre. Ez tehát azt jelenti, hogy születésünk pillanatában minden ezzel kapcsolatos kérdésre egyértelmű, világos válasz adható, a megfelelő szakértelemmel bíró génsebész által.
(Na gyerünk gondoljunk bele. Az ókori Spártában a csecsemőket ledobálták a Daidaloszról, amennyiben a tűrőképességük a szint alatt volt. Most valami hasonló lehetne, a Verlaineket és Kosztolányikat rögvest valami hatalmas kitüntetéssel jutalmaznák, mintegy megelőlegezett jutalmul. Mondjuk a ma megszülető és ötven év múlva Kossuth-díjjal jutalmazandó író holnap megkaphatná a parlamentben azt a kitüntetést. Be lenne fogva minden tollforgató szája, még, hogy nem ismerik el őket kellő időben, még, hogy az élő művészek cseppnyi megbecsülést sem kapnak, tessék még semmit sem tettek le az asztalra a születés attrakcióján kívül és máris feszíthetik a mellkasukon azt a csillogó érmet. Ez lenne a modernitás, ezek lennének a harmadik generációs jogok, ez lenne a Kánaán.)
Szóval a születéssel elintézett minden. Persze, hogy nem, mi újság az analfabetizmussal? Csak vicc volt. Talán papír és toll nélkül nem lehet valaki író, papír és toll nélkül nem költheti meg valaki a legszebb ódát, még az Attiláénál is szebbet. Lehet, hogy ezek a művek a legsikerültebbek, lehet, hogy a soha le nem írt sorok rejtik az élet értelmét (Monty Pithonék figyelem!), lehet, hogy a fejek vonalas füzetében kiadatlan remekművek tömkelege rejtőzik, lehet, hogy kedvenc íród a takarítónő lenne, valami abszurd író pedig az urológusában fedezné fel a század legjobb tollú szerzőjét. Kundera azt írja, hogy mindenkiben ott lappang az író, részben igazat adok neki. Faludy meséli valahol, hogy megismerkedett egy híres arab íróval, aki javában a férfikor idején tanul meg írni, hogy azután onthassa magából a történeteket, melyeket nyílván jóval, de jóval korábban megírt abban a bizonyos füzetben.
Akkor hát, hol az igazság? Ez is, mint általában a dolgok, nem rendelkezik abszolút, kizárólagos igazsággal. Véleményem szerint a születés kulcsa ennek is, mint minden számba vehető, tudatunkkal fölfogható dolognak. Oké, az ajtó már nyitható, de, kérdeném én, mi van akkor, ha a kutya sem invitál be, ha nem látnak szívesen, ha mindössze udvariasságból ülik végig az estét a háziak. Még durvábban, mi van akkor, ha te vagy az a betörő, aki kizárólag kulccsal vagy hajlandó belépni a kifosztandó házba, ha valami erkölcsi avíttság miatt te a főbejáraton szeretnél behatolni és szándékod szerint ott is akarnál távozni, persze céljaidnak megfelelően, jól megpakolva ? Na igen, a kulcs mindjárt el is vesztette kizárólagos jelentőségét, valahogy úgy, mint, hogy részemről az eredendő bűnt sem okolnám, sem az első, sem a második (s bár ne lenne a harmadik) világháborúért. Az adalékok, azok hordozzák az apró lényegeket, illetve magát az ördögöt, amennyiben a részletekről van szó és most arról van szó, de még mennyire…….