1.
és akkor valaki szépen szól,
megijedsz és csontig téped az arcodat
(hogy vagy képes ennyire szeretni?);
képzeld ma egész áldott délelőtt havazott,
leegyszerűsítette ezt az ablakkeretnyi tájat,
csak a körök, meg a vonalak körvonalát látom
és úgy elfárad bárki, aki a garázsig vezető,
néhány méteren végigemelgeti a lábát
(idegenkezűség és nincs, ki szétseperjen,
legalább egy félméternyit, mondjuk a hátsó ajtótól a konténerig, amiért még emlékszem, pontban hat órakor jött a kocsi,
lehet úgy 5-6 éve- fölébresztett, mindig - de mostanában nem hallom, pedig szemét az volna…)
na most mondjuk ennyit, ja újra szállingózik
(hogy vagy képes ennyire szeretni?)

2.
esetleg most mondanám el,
(illetve egyelőre leírnám s ha megmutatom elolvashatod,
tehát lehet, hogy egyetlen hang sem hagy el,
így hát hang nélkül hangoskodom),
amit sejthetsz, talán tudhatsz már,
részint ugyanúgy, ugyanolyan jól, mint én,
esetlegesen sokkalta jobban,
mert az ember még is csak elfogódott a saját irányában,
bár pisztolycsövet sokkal inkább tartanék a saját halántékomhoz,
mint más valakiéhoz,
de az is lehet, hogy pont az előbbiek miatt,
- te mit gondolsz erről?
(nem, nem hiszem, hogy egyetértesz,
leginkább értelmem tisztaságát,
meg elmém épségét firtatnád;
de most, illetve majd akkor,
legalább most, akkor mindenesetre úgy vélem,
hogy nem tűnnének elő azok a szemeid  alatti sötét foltok,
amik előcsalogatása néha igen kevés időt vesz igénybe,
az ikrek jegye, tudom mondtad,
és én be is tudom annak…)
szóval akkor, pedig lehet alkalmatlan az idő,
az az idő, majd, később,
bár a mostani látszott eleddig a legeslegmegfelelőbbnek,
azok között a lágy boldogságot, meg miegymást ígérő,
kölcsönvett felvonások közti szünet,
hogy végre elmondjam, leírjam, majd megkapván elolvashasd,
hogy akárhogy is, de nem sikerült, még drágán sem,
leplet, pokrócot, zsebkendőt kapnom,
olyat, amit rádobván nem üt át a tegnapi verejték,
vagy az a néha zöld, máskor vérszínű,
(szavam nincs rá),
amitől végigöklendezem, végigémelygem,
vagy a tizedik szem gyógyszertől az ágyra vetem,
ezt az akkor mázsás testet,
és sírnom kell vagy végső esetben levegőt sem kapva,
hörgő, megállíthatatlan röhögésbe fullasztani,
a romok alatt még élőnek,
vagy teljesen mindegy, ujjpercnyi darabokra szakadt hullának hitt
(szavam nincs rá) valamit 

3.
emlékszem írtam valamit rólad,
hogy szép vagy? – na nem, annál azért jobbat,
ahogy most megcsendesült havazásban,
de tovább füstöl a gyár,
na most, hátha, hátha eszembe jut,
tudod, most abból az 5 kéményből 3 dolgozik csak,
de azok kiváltják azt a kettőt is, ahol
- persze csak teória –
elfogyott az égetni való,
vagy azt a művezető félét agyoncsapta az áram,
inkább ez utóbbi,
mert hiszen még exportra is jut
- a halálból is túltermelünk –
s a felesleget tűzbe vetik,
ja igen, lehet mondtam már neked,
hogy amikor Á-nak egy hosszabb vakációt
javasolt az egyetem, és itt, ebben a gyárban
töltögetett méreggel kis dobozokat,
aztán pedig azokkal a nagyobbakat,
akadtak, akik üdvözlő sorokat írtak bele a csomagolás belsejébe,
hogy az importálók könnyebb szívvel szedjék be,
ezt a kitudja mire jó (augmentin) kemikáliát,
ja és képzeld Á azt hitte, hogy a védőital,
amit ingyenesen és korlátlanul önthetett magába,
a teljes 8 órás munkaidőben,
valami jófajta szesz, minimum házifőzésű,
na és tudod mi volt: elcukrozott, zsírosízű tea;
és a szabályzatban ott volt szépen kiemelve,
hogy a munkába állás előtt, már nem emlékszem,
hogy 8 vagy 12 órával nem lehet alkoholt fogyasztani,
na és Á a fél év alatt míg ott volt,
tanúskodom, minden nemű és fokú hatóság előtt,
hogy minimum 10 munkanapon teljesítette ezt a rút szigort,
na, de ne erről, emlékszem írtam rólad valamit
és arra is tisztán emlékszem,
hogy szemtől szembe is mondtam már,
mivel is tudnám összeszámolni, hogy hányszor,
igen, meg van, azt mondtam, hogy szeretlek,
azt mondtam, azt írtam, de hányszor,
még talán álomba rejtve is
- hallhat is valaki -,
dünnyögtem, s most is duruzsolom,
egyszer dőlne már le  ez a kurva kémény,
de nem, örökké potens és kész a legdurvább pózra,
(irigykednek is sokan, én még jelen pillanatban nem),
hogy belefullasszon ebbe a rohadt füstbe,
ami – és Cs-nek ebben igaza van-
sokszor lefelé száll, képzelheted…

4.
mosolyogj, majd átnyilazott fejjel is,
két térdedre ereszkedve, levegőtlenül,
mikor épp elcsevegne veled egy régi ismerős,
kit olyan kínos lenne visszautasítanod,
annyi nemtörődöm év után mindegy is mit akar,
csak mosolyogj, véreddel telnek bár a dézsák,
s már folydogál oldalukon is, bele valami bűzös kanálisnak,
a város alatt végigfutó rendszerébe,
hallgass figyelmesen, mire volt jó az a két-három tél,
mialatt egyetlen hasonló talán csak a villamosutazás volt,
innen a fürdőtől, le az állomásig,
ezen az egyetlen, 1. számú vonalon,
de most, most igazán, szívedből mosolyogj,
érdeklődj, szemlátomást kicsattanó egészsége felől,
meg a mindenben, atommagig sikerült és tökéletes dolgairól,
ne, még ne rogyj össze, még, még mosolyogj, mosolyogj,
föl-fölbuggyan bár az a szép, vörös a járdalapok közt,
tudod, ott ahol néha füvek szoktak kimerészkedni,
amiket egy jó gazda kitépked a ház előtti részen,
vagy belül a kerítésen csak,
hogy a rózsasort ne csúnyítsa a gyom,
ami, micsoda blamázs, élni merészel,
mert elégnek hitte azt a sárga festékfoltot, meg a mosogatólét,
amit, mert elbotlott, kiloccsantott,
egy a háziakkal kapcsolatban álló… 

5.
párosítsd össze ezt a több, mint kétezer évet,
mit is beszélek, ötvenezret, százezret, milliárdot,
szóval párosítsd össze önmagaddal,
na most érzed végigvonulni a hadseregek nehéz patkóit,
az ágyúk még meg-megdöccenő kerekén az abroncs hideg fémlapjait,
a lánctalpak érdes, tovább süvítő fogazatát,
meg azt, ahogy falhoz állítanak, kötélre akasztanak,
szeget vernek, tollat szorító tenyeredbe,
szóval párosítsd össze, ezt a már, olyan amilyen 23 évet,
azzal az időtlen, magára esküvő, istentelen embertelenséggel…

6.
éjjelente, (mikor máskor jönne) haptákba vágom magam,
hogy láthassa a tiszteletem legalább ezen csekély jelét,
nem tagadom, nem sok, lehet nem is szerencsés
az egész napos káromkodás után, ilyen kisstílűvé válnom,
és ezzel a képmutatással adóznom,
még az is lehet, hogy elmérgesült szemeivel szikrát pattint
és kistenyérnyi hamuvá égek, amit igen könnyedén söpörhet el,
mint vacsora után a morzsát szokás az abroszról söpörni,
ám, mi van akkor, ha jót nevet rajta,
persze részéről ez a megvetés egyértelmű,
a lehető legegyértelműbb jelzése volna,
és én, aki sohasem tűrtem el, ha kinevetnek,
ezen a másik módon is megsemmisülnék,
elsüllyednék a magam gyorsnyelésű mocsarában,
hát akkor egyre megy, csak jönne már,
lehet rossz helyen állok, lehet, hogy éjszaka alszik,
lehet, hogy ő is vár valakit, akinek, éjjelente,
(hiszen mikor máskor jönne, egy titokzatos valaki, aki ad is a titokzatosságra)
haptákba vágja magát

2004.