Miért is hazudunk saját szemeink közé,
árnyékaink is térdepelnek és túlérnek rajtunk,
nyakunk köré tekeredik a kötél, mint éhes szerelmi vágy,
és rántunk rajta mi is egyet, mert ilyen a világ:
kétségbeejtően tökéletlen, valami kezdeti vég utáni játék,
a békétlen karácsonyok drága ajándékai,
a falakhoz állító szükség éles gúnyossága,
a lecsukhatatlan szemek álmatlansága.
Ilyennek kell lennünk(?), nem ragyogunk,
fakó szürkeség, mélyen gyökerező bánat,
kiolthatatlan sóhajok, eltűrt kegyelmek,
megtűrt ellenségek vagyunk.
Csak vérezünk és könnyezünk és hülyülünk,
azok mellett rohanunk el, akik szeretnének,
azokhoz, akik kinevetnek.
Máshogy, másokkal, másként szeretnénk minduntalan,
nem érezzük, de az őrület már átjárja tekintetünket
és tébolyodunk, nincs felelősség, minden napunk a tagadásé,
míg nem már levegőt sem veszünk, csak üvöltünk valami állati hangon