üdvözlet a délutánnak,
a falnak, a polcnak, a naptárnak,
az ablaknak, mi tátongva mered rám,
a virágnak a sarokban, mi ott a párkány
széleit cirógatja, mint a napfény,
ahogy előbb kóstolgatja, csókolja,
majd ráveti magát a függönyre, s az hagyja
magát, milyen édes, farkaséhes
szerelem, s hogy bámulják a könyvek,
pedig mennyi mindent láttak már,
mennyi mindent tudva sejtenek,
három szék szembenéz s méltatják súlyos embereiket,
a kép körül sínylődik a képkeret,
egy fiók éppen hazudik az asztalnak,
a szőnyeg gyűrődik, és koszos csíkjait nyalogatja a huzat,
a díszdobozban feketednek a fényképek,
torzulnak, fakón, látatlanul már évek óta,
már ők sem idéznek, a lényükbe vág az elmúlás,
egy szobor-arc mosolyog, így lett faragva, mit tehetne mást,
mosolyogja a zenét, mi föl-fölsíkit,
hogy mállik s szürkül a vakolat,
hogy mocskosodik s durvul a takaró az ágyon,
a vinilin négy szögbe ér és nedvesen felhajlik,
amott egy fehér, kanyargó kábel mellett,
miben az áram, s még ki tudja milyen elemek,
futnak örökös versenyt,
üdvözlet a délutánnak