Te reménytelen szív,
fájj, ha fájnod kell,
égj, ha égned kell,
dobd vissza a gyermekkor labdáit,
fuss velem a ködbe, bújj el velem,
te szív, te reménytelen,

hogy mindig és mindig csókokat vársz,
édes ízek után vágysz,
nem alkuszol és vesztesz,
volt, ha volt már nem lesz,

te szív, te reménytelen szív,
hogy háborít a gazság,
hogy félsz a keserűségtől,
hogy szeretsz, ha hív
gyönyörű arcán, azzal a békítő mámorral

te reménytelen, te,
naplóm helyett vagy naplóm,
papír helyett a hús, emlékirat,
eleven emlékezés, amit diktálok,
amibe mindent beleírok,
amiből semmit sem felejtek ki,
aminek sosem sárgulnak lapjai,
amiről nem beszélek, mert én vagyok,
titkolt és elvarázsolt kódjaim,
az igenlés és a tagadás,
a félelem és a bátorság,
a bűn és az ártatlanság,
ez a félvigyor most a számon,
amit hosszúra nyújthatok,
ez a sor, ez a vessző,
amit arrébb rakhatok,
ez is lesz néhány mondat,
a most illatával,
zenével és hallgatással,
elvegyülten, de félre nem érthetőn,
ó szívem, temetőm,
ahol élőbbek a holtak az élőknél,
akik felvezetnek, a maguk nyelvén neveznek,
akár kinevetnek,
akár szerelmüket szegezik nekem,
ó szívem, te reménytelen………..

2003.03.08.