Négy sarokból egy enyém,
Csak bámul a többi három,
Velük osztozunk, prűd lelkek,
E kékcombú magányon.

Kék combjait kitárja rám,
S hív: Most szeretni kell,
Ami most nincs, hisz az van csak igazán,
Amit nem feledhetsz el.

S bár gyűrött ingem lelkemen lóg,
Üdvöm csak parkettafény,
S bár itt ülök feszülő inakkal,
A félelem főterén,

Mégis valami írtó szép,
Jajgató öröm most fölszakad,
S a világból egyetlenegy,
Kékszínű sóhajtás marad….