XXXVIII. Önkéntelenül

Valahogy van,
van, amit érzek,
van, amit kérdeznem sem kell,
mert megfelel,
önkéntelenül megfelel;

Ha keresnél,
itt szegeztem magamat falnak,
itt kutatnak át,
itt szívják ki velőmet,
itt vagyok: ahol káromkodást hallasz.
Hallasz?

Még nem gyújtja bőrömet a máglya,
még nem kötötték kezeim hátra,
még bekapcsolom az értelmetlenséget is.
És mire gondolok?
Mire?

Az istenire!

Ami beolvaszt nagy kohóiban és
kiönt négy végtaggal,
mászni, próbálni járni,
próbálni megállni,
bukfencet hányni,
egy meg nem kötött járdán,
az agy zsákutcáján,
ahol félholtra vernek a suhancok.

Valahogy van:
egy isten akarata szerint
(szerintem megint tévedés lesz:
az óramutató-irány,
a tavasz utáni nyár,
a keretbe került kép)

Talán a súly fölösleges,
talán a lelkünk közönséges,
talán mindannyiunk árva,
talán az isten közönyös,
vagy gyáva az ember,
roppant mód gyáva:

torkán akadt a szálka és fulladozik,
kezeivel belekap embertelen dolgaiba……

XXXIX. Nem kell

Nem is kellene megmondanod, hogy hol áll a Nap,
Mit súgnak fülünkbe a szomorú gyilkosok,
Boldogságunk való, vagy szemünk fénye veszett el,
Hogy sok van még, vagy kevés, vagy már réges-rég vége ennek az oldalnak is

Ne vegyél fel ruhát! Legyél most nekem meztelen!
Vesd le a bőrödet! Dobd el csontjaid!
Tépd ki a szíved és kend rám a vért!
Hogy véred köpönyegében állhassak az össztűz elé

Nem kell bemutatnod az Istennek,
Nem kell gyanúim igazolnod,
Még azt sem kérem, hogy megőrizz egy pillanatnál tovább,
Csak vetkőzz le a lélek csupasz táncoslábáig és szoríts át!