Az emlékezés szonettje

Kell egy átszűrődő emlék,
Mely a nemlét vak sötétjén is átdereng,
Egy hang, amely füledbe vissza-visszacseng,
Fejed körül körözve rég.

Kell egy kettőbe szakadt kép
Amin - bár sárgára fakultan - még látni őt,
S hozzá gondolva azt a fejvesztett időt,
A szín ledől s hamuján lép.

Jaj, ha minden elcsendesül,
Magad vagy egyes egyedül,
Kell egy-egy ismerős tompa s szűk szívverés.

Jaj, ha a fallal ülsz szemközt,
Magad kell immáron meggyőzd,
Kell egy-egy nyilalló, sohasem-felejtés.