Embertestvér, kit erre vet a sors,
ki tágra nyitod most nagy szemed,
míg végigporoszkálsz az úton,
mi a templomromig elvezet,

mondd látod-e alant a házat,
udvarán állhatnál te is,
amint elönt a XX. század,
épp a tervrajzok szerint,

a múlt: történelemkönyv csak,
skizofrén hallucináció,
mígnem szemben állsz e fallal,
hol a száj már nem némítható,

mert ittlevő a déli harangszó,
a kertek tavaszi orgonaillata,
a rétre szaladó lovas kocsi,
a labdázó gyerekek visongó nagy hada,

látod-e már, a fény beszalad a vízbe,
függönyt húznak egy furcsa ablakon,
dél van s időtlen dél marad,
itt e képzelhetetlen martokon.