Nem tudom

Keveset tudok, még magamról is,
s történhet úgy, hogy jó lenne valamit ismerni egészen.
Ha megkérdezik, honnan jöttél, te mit mondanál?
Kinyögnél egy helységet meg egy dátumot,
találnál két nevet, aztán elsírnád magad egy emléken,
aminek már csak a végére emlékszel vissza,
és arra, hogy boldog voltál, egy kicsit.
Csak ennyi.
Talán még felrémlene egy ház, a ház mögött egy kert,
egy örökké homályos és nyirkos szoba,
egy ágy, ami mindig besüppedt alattad.
Mást aligha találsz.
Szétdobálod a múltat, mint a szennyes ruhát,
ha pénzt hagytál egy nadrágzsebben.
Elfelejtetted, réges-rég elköltötted már.
Miért nem mondod: nem tudom –
csak egyszer, csendesen, kijelentve.
Nem haragosan, vagy idegesen.
Csak úgy nem nézve senkire.
Hidd el, könnyebb volna, könnyebb volna.
Nem tudni könnyebb, mint sejteni valamit,
amit összerakni kevés egy élet.
Amire gondolni kell folyton.
Ami ellebeg a szemeid előtt.
Ami füleidben próbálja a hangját. 
Ami izzad gyötrelmében.
Ami fel-felsejlik, ami csak meg-megmutatja magát.

Egy dologban szeretnék biztos lenni, csak egyben. 
Mindegy mi az.
Mindegy milyen az.
Bármilyen semmiség, bármilyen tévedés.
Csak egyben s abban tévedhetetlen lenni,
nem inogni meg, nem kételkedni benne, nem készülni másra.
Csak egyben s azt elfecsegni, elmutogatni, felrajzolni mindenkinek.

Te mit mondanál, hol érünk véget?
Ha kinyújtjuk a kezünket, ha magasra ágaskodunk,
ha embert ölünk, ha megölnek minket,
ha szavakat írunk le, vagy ha kiordítjuk őket,
ha nőt akarunk, ha a gyilkos mögé bújunk el.

Hol érünk véget?

Egy álomban, a test feszülő izmain,
a hétköznapokban, az ideálokban,
a hosszan kanyargó sorokban,
egyszerűen az utcakövön,
a város monoton zajában,
egy nyugalmas órában,
egy leheletben, egy vonzalomban,
egy dohányzó váróteremben,
a másodosztályon,
szenvedélyünkben, betegségeinkben,
fogyatékosságainkban, tehetetlenségünkben,
perverzitásunkban, kegyetlenségünkben, ártatlanságunkban,
kései szemérmes vallomásainkban,
a beismerésben, a tagadásban,
sáros erdei ösvényeken,
a hezitálásban, egy törvényben, egy önkényben,
egy megsemmisítő pillantásban,
az indulásban, a meg nem érkezésben,
hitetlenségünkben, imádatunkban,
félszegségünkben, bátorságunkban,
részegségünkben, vagy józanságunkban?

Én nem tudom a választ,
de torkig vagyok a félbe hagyott mondatokkal.
Egyszer úgy is be kell fejezni őket, mindegyiket, nincs kivétel.
Egyszer neked, magadnak kell megpróbálnod.
Egyszer már senki sem tolakszik elébed,
egyszer már nem lesz, kit elődbe engedj.
Te leszel soron, s ha te is csak kérdezni tudsz, hiába ez az egész.

2002