Jutnak eszembe még az arcok,
Pokol tüzében, hogyha táncolok,
Tűnt szerelmek fanyar íze,
Amit majd százig számolok.

Azon tűnődöm majd hogy,
Félezer verset fütyültem el,
S nem én vagyok kit megváltott az ég,
Hogy miért is nem volt százezer!

Határ, ha volt, nekem a szívem,
Mi másnak csak drótsövény,
S úgy ugrott által rajta bárki,
Ahogy ablakon szökik át a fény.

Nem voltam soknak tudója,
Csak gyűrtem a tudattalant,
Az istent vadásztam odafent,
És szomorítottalak téged itt alant.

Néhanap szennyes volt még a tiszta is,
Ideálom a képzelet vizébe fúlt,
Szűk arasszal mérték a jót le,
Mérföldben számolták a bút.

Én csak álltam vörös lidércfények alatt,
Álomba a hajnal ringatott,
Azzal estem őrült szerelembe,
Mi megnyugvást nem adhatott,
 
És majd jutnak eszembe mindenek,
Megmaradt s elbomlott barátaim,
S mint ereszkedő ködben a táj,
Ponttá zsugorodom e rossz mozi vásznain.