Találkozás egy parajdi tanárral

„Akkor többtitkú volt az erdő,
több csillagot vetett az ég.
Üllőre sújtó kalapácstól
harangozott a faluvég”.

Szegről-végről talán a rokonom,
Ki itt lovagol Áprily-sorokon,
Ki könnyfakasztó hangon, most kikiált,
- Becsüld a verset, becsüld az iskolát!

Épp harmincnyolc éve, hogy itt tanít,
Minden repedésben szépséget gyanít,
S omladozó falak között úgy lelkesül,
Versbe bújik testestül-lelkestül,

Míg Áprilyt kutatja s bogozza Áprilyt,
Sok szép sorát, mely vasláncként úgy szorít,
Hogy nem tudsz és nem lehet menekülnöd már,
Állj a fénybe, oly kevés ki oda áll!

Ember,szólítlak  téged, ki az új időkben jársz,
A szépre tán rá sem nézel, s mögéje sehogy se látsz,
Mert vaskor ez, beton s kemény acél,
S ki verset mond – úgy tartod - csupa bolondot beszél,

Így vannak ezzel, látja Tanár úr, látja ezt?
Erre ő:- e rímekben a szépet fölfedezd!
S e közben messze néz, s a ködbe bújt sóhegyek,
Mintha visszhangoznák, visszhangozzák a verseket:

„Az édesapja műhelyéből
csengett ki az a mély zene.
Én most is hallom. Mintha messze,
a végtelenből csengene.”( Áprily Lajos: Régi házban)