XXXIV. Gyanítom

gyanítom: két kéz, négy dimenzió
kevés lesz neked,
a türelem, mi csak egy fölső
ágat hajlít le,
a tengerek, miben verejtéked
fürösztöd,
kevés lesz neked a szívformára
csiszolt gyémánt is,
a jobbik akarat,
a krisztusok kígyózó sorai,
a pillanat, amiben megtestesül
százévnyi pillanat,
s ez egyszer segítséged sincs,
nem adhat magadnak senki,
nem formázhat hegyeidből
mélységet……
kevélységet csorba, fenetlen
éleidből…..

(jobb nem fakadni dalra,
jobb is, ha más szavalja,
verseim;
a legjobb semmit sem tudni,
a legjobb megfutamodni,
barátaim)

XXXV. Jelentse azt

Jelentse azt, hogy szeretlek,
Jelentse, hogy véremmel festek,
Vászon és paletta nélkül, elfolyó képeket

Jelentse azt, hogy az Istennel parolázok,
Jelentse, hogy megbabonázott,
S a folyó elindul, irányom után

Jelentse azt, hogy szépek a lányok,
Jelentse, hogy hozzátok
Nem ér sem hideg kéz, sem hideg kelyhű virág

Jelentse azt, hogy félbe vágnak,
Jelentse, hogy keselyűk szállnak,
Dögre várók, a testemre

Jelentse azt, hogy megdöntött a kórság,
Jelentse, hogy kitalálták,
Legmélyebb árkaim sekély titkait

Jelentse azt, hogy becsapták az ajtót,
Jelentse, hogy magamba tartok,
Nyílként kilőtt, egyenes irányban

Jelentse azt, hogy nincs szükség másra,
Jelentse a vállra
Vetett lyukas zsákokat

Jelentse azt, hogy mulandó az élet,
Jelentse, mondjuk, a fegyvertelenséget,
Hogy arcunk elé tartott kezünk a páncél

És jelentse ezt a sötét éjszakát,
Jelentse szívünket, szívünk robaját,
Ahogy összedőlnek kicsinyke vályogházai