Megállás nélkül

rohanva követed magad:
skizofrén extázis

Mentem,
nekiindultam a városnak,
utcák utcák után,
mint valami felbőszült,
megbolygatott embersereg,
egymagam,
annyi dühvel,
amennyivel tán Rómát fosztogatták
másfélezer éve,
amennyivel hegyet rombolhatsz
puszta két kezeddel,
és semmit sem akartam látni,
csak üres, fekete űrt,
hogy beleordítsam ideges szavam,
mentem,
gyors egymásután emelt lábakkal,
szabálytalan, meg-megtörő ritmussal,
zihálva, kimaradó lélegzetvétellel,
de úgy, mint akiről messziről látszik,
hogy dolga van, hogy várják valahol,
s ha nem siet, bizony késni fog,
mentem olykor tízmérekere
futásnak eredve, aztán hirtelen lassítva,
de megállás, de bizonytalanság nélkül,
pedig utak kereszteződtek,
és utak kanyarogtak,
mentem és már nem tudtam hol vagyok,
a városban, amit ismernem kéne,
a városban, ahol lassan huszadik éve élek,
és már enyhült haraggal szálltam fel egy buszra,
ami ismerős helyek felé vitt, ideges képzetek nélkül,
mosollyal az arcomon.  

2008. október