Nemrég átrámoltuk kislányommal a szekrényeket, és kezembe akadt az esküvőnkről készült videofelvétel. Nagyon rég nem néztük már meg, így elindítottuk. Mondanom sem kell a délutánunk elment, a pakolásból nem lett semmi.
Furcsa volt látni tizenkét évvel ezelőtti önmagam. Andika rögtön rávágta, ha nem mondom neki, hogy az én vagyok, meg sem ismer. Eszembe jutottak az előkészület bonyodalmai, az esküvő izgalmai, a sok rohangálás. Ugyanis nálunk csak a legritkább esetben zajlanak simán az események./Ebben a pillanatban nem is jut eszembe ilyen./
Már az, ahogy a férjem megismertem, elég fura. Hát még az, hogy mindketten máshogy emlékszünk az esetre.
A buszon találkoztunk, csak akkor én még nem tudtam, hogy ő lesz az Ő. Állt a forgóban a félhomályban, és egy hatalmas napszemüveg takarta a fél fejét. Mikor a megállóból a lépcsőre léptem, ezt láttam meg először, és akkorát röhögtem, hogy a fél busz minket figyelt.
Ezen egy kicsit megsértődhetett, mert nem is nézett rám többet. /Én sem sokszor./ Mire a metróhoz értünk, már el is felejtettem ezt a kis közjátékot. A szerelvényben észrevettem, hogy egy helyes férfi bámul kitartóan. Én persze csak azért figyeltem, hogy rájöjjek, mit néz rajtam. Meg hát alig láttam el odáig, elég rossz a szemem. Le kellett szállnom a negyedik megállónál, és még egy utolsó pillantást vetettem rá... A többi már történelem.
A férjem verziója viszont úgy hangzik, hogy én úgy bámultam és biluxoltam, mint a szemafor. Nem átallotta még azt is hazudni, hogy kacsingattam rá, és intettem a fejemmel, hogy jöjjön utánam. Még hogy én! És tizenkét éve nem hiszi el, hogy rossz a szemem.
Anyuék egész higgadtan fogadták. Bár az furcsa volt, hogy apu alig három óra alatt hazaért Németországból, pedig csak egy hét múlva vártuk.
Hamar elhatároztuk, hogy összeházasodunk, így szóltunk a két mamának, lehet szervezkedni.
Azt nem állítom, hogy könnyen kezelhető menyasszony voltam, de azért az túlzás, hogy a tűzokádó sárkány hozzám képest gyertyaláng. A helyszín és a vacsora kiválasztása nem igazán érdekelt, nekem a lényeg a RUHA volt. El is határoztam milyet szeretnék, a baj csak az volt, hogy olyat még Olaszországban sem gyártottak soha. Addig- addig keresgéltünk, amíg azt vettük észre, alig van hátra hat hét. Kénytelen voltam tudomásul venni, vagy kompromisszumot kötök,/ ami nem szokásom/, vagy macinaciban állok az oltárnál. Így hát kiválasztottunk egy anyunak tetsző habos- babos költeményt. /Az eladó két hét után már újra munkába tudott állni./ Csak át kellett alakítani. Nem is kicsit. Ugyanis én idegességemben nem fogyok, hanem hízok. Mondanom sem kell, az én harcias anyukám egy hétig még enni sem adott, ezért, amikor egy héttel az esemény előtt visszamentem a ruhapróbára, az akkora volt rám mint egy ház. Anyu enyhe dührohamot kapott, az eladó csendesen sírdogált a sarokban, a szalon tulajdonosa pedig diszkréten rágta a szabócentit a próbafülke mögött.
S ekkor megláttam álmaim ruháját. Teljesen másmilyen mint a másik álmom másik ruhája, de tudtam ez az IGAZI. A méret majdnem jó volt, alig kellett alakítani rajta. Csak az nem tűnt fel nekünk, hogy mennyi alkatrész tartozik hozzá. Vállalták, hogy megcsinálják péntekre, /a nagy nap szombaton volt/, ha én meg vállalom, hogy csak azt eszek, iszok, még nézni is csak oda nézek, ahová a tulaj mondja. Se fogyni, se hízni nem lehet.
Elégedetten lépkedtünk a kocsi felé, amikor belénk hasított a felismerés: anyunak még nincs mit felvennie. A próbafrizura elkészítéséig volt még egy kis időnk, így gyorsan nekiálltunk keresgélni. /Mi az nekünk már ezek után./ Hát nem találtunk! Vagy hosszú volt, vagy rövid, vagy sokkal szebb volt benne, mint én. / Ami általában rendben van, de az esküvőmön azért mégse./ A végén egy fekete kis koktélruha mellett döntöttünk, ami még akár újrahasznosítható is. /Szegény anyu még ma is azt bizonygatja mindenkinek, hogy nem azért volt talpig feketében, mert nem szereti a vejét.../
A következő meglepi a fodrásznál ért minket, /meg őt is/, ugyanis elfelejtettem neki szólni, hogy a hajam még erős csúsztatás után is csak alig egy centi, ráadásul hátul fel van nyírva. A hölgy egyébként roppant kreatív volt, alig két óra és három doboz hajlakk után már kész is voltam. Teljesen.
Olyan gyorsan repült az idő, hogy azt vettük észre, szombat van. Egész éjjel nem aludtam, annyira izgultam, ezért reggelre inkább hasonlítottam egy idegbeteg pandamacihoz, mint egy boldog menyasszonyhoz.
Első dolgom az volt, hogy közöltem öcsikémmel, mivel nincs koszorúslányom, /ezt teljesen elfelejtettük/ ő lesz az én koszorúsfiúm. Szegénykém enyhe sokkot kaphatott, mert néha még most is dadog. Arra számított, hogy elvegyülhet a tömegben, erre most hordozhatja utánam a "göncömet".
A teendők miatt a családom szétszéledt, én meg ott maradtam egyedül. Ami elég nagy hiba volt, mert egy kialvatlan menyasszony kombinál. Nem is akárhogy. Azon kezdtem gondolkozni, mi van, ha nem jön el a párom a templomba. Vagy ha nemet mond. Úgyhogy mire mindenki hazaért, az én szemem úgy bedagadt a sok sírástól, hogy az egy ökölvívónak is dicséretére vált volna. Apukám rohant jégért, anyukám a telefonért, hogy a kozmetikus előbb jöjjön vagy másfél órával, mert nem lesz egyszerű a dolga. Nagymamám, hogy elterelje a figyelmemet, javasolta, hogy menjek öltözködni.
Próbáltam tiltakozni egy kicsit, mert ha négykor van az esküvő, nem feltétlen kell már reggel kileckor talpig fehérben feszíteni, de a nagy hangzavarban a kutya se hallott meg. Nem úgy a macska. Mintha csak erre várt volna, fogta magát és végigszaladt a ruhám elején, fel a szekrény tetejére. Nagypapám első lendületében a sütis tányérját akarta hozzávágni, de hála az égnek idejében meggondolta magát, mert csoki torta volt rajta. Ezért megelégedett annyival, hogy a partfis nyelével kezdte püffölni. Be is tört a vitrin.
A helyzetet apukám oldotta meg. Engem elzavart fürödni, a macskát kivágta, nagypapától megszerezte a seprűt, az öcsémnek meg beígért két egyformát, ha nem hagyja abba a röhögést.
Két barátnőm segédkezett az öltözködésnél, de ha még ketten lettek volna, az is kevés lett volna. Elkövettük azt az apró kis hibát, hogy nem bontottuk ki pénteken a ruhát a zsákból, így csak most derült ki, hogy nem abroncs van a szoknyához, hanem tizenegy alsószoknya. A felső ujjrésze olyan szűkre volt szabva, hogy a kezem csak könyöktől lefelé mozdult. Tetejébe az egész szerelés volt vagy tizenöt kiló, nem számolva a háromméteres uszályomat.
A fodrász nem teketóriázott sokat, szerintem pillanatragasztót kevert a hajzseléhez. Mindenesetre a fátylam meg sem mozdult az alig- hajamban. /Meg még két napig otthon sem./
Szegény kozmetikusnak azonban több dolga volt, mert délutánra még az orrom is bedagadt a sok sírástól. Az első sminket azért kellett lemosni, mert mikor a tükörbe néztem, még jobban bőgtem. A másodikat azért kellett lemosni, mert amikor apu beoldalgott a nyakkendőjéért, megint csak elbőgtem magam. A harmadik nekifutás már sikerrel járt.
Épp kész lettem, mikor a csokrommal is történt egy kis baleset. A sógornőm a gáztűzhely mellé rakta vissza, így ami dísz, szalag, drót, gyöngy csak volt rajta, az mind rátekeredett a tűzhely vasrácsára. De emiatt tényleg csak alig fél órát késlekedtünk.
A másik fél órát meg amiatt, mert nem fértem be a kocsiba. Elsőre.
A szertartások alatt semmi probléma nem adódott. A bálterem gyönyörű volt, a vacsora fenséges. A második kör keringő után már az öcsém is leszállt az alsószoknyám szegélyéről, így tényleg jót mulattunk. Azt egy kicsit furcsállottam mondjuk, hogy a krinolinszoknyás menyasszonynak karfás széket adtak, de megoldottuk.
Tíz után behozták a tortát, ami egy négyemeletes marcipáncsoda volt. Felvágni szegény páromnak egyedül kellett, mert, a kezem csak derékban mozgott.
Éjfélkor bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottam, a menyasszonytánc. Normál esetben sem tudok táncolni, mulatósat meg pláne nem, de most még nehezítette a dolgokat a tizenöt kilós páncélruha is. Hát nem mondom, egy kotlóstyúk profibb koreográfiát rögtönöz, mint én akkor. Erőm végére értem, mikor látom, hogy férjem közelít, kiváltani engem. Hurrá, megmenekültem. Hittem én. Valami nagyokos, /szerintem az öcsém, de ő mélyen hallgat/ kitalálta, hogy a párom kapjon a nyakába, úgy szöktessen meg. Elnéztem az én nádszálvékony, hatvankilós férjemet, elképzeltem amint elterülünk az étterem közepén, és úgy döntöttem, ezt nem várom meg. Elkaptam a kezét, és olyan gyorsan kirángattam a teremből, ahogy csak tudtam. Volt is köz röhej, hogy a feleség szökteti a férjét, de annyira sietve, hogy még a pénzt is otthagyják. Hát, tényleg otthagytuk.
Másnap elutaztunk a Balatonra nászútra, és már csak nevetni tudtunk azon, hogy az "egy kétágyas" szoba helyett, két "egyágyas" szobát kaptunk. /Viszont hatalmas rutinnal, alig négy óra alatt megoldották a problémát./
Ennek már tizenkét éve, és állítom, ez volt életem egyik legboldogabb napja. Alig várom már, hogy én is elkezdjem szervezni a lányom esküvőjét.