Detti megint késésben volt. Barátnői biztos ott állnak a metrónál, rá várnak. Nehéz volt összeegyeztetni ezt a délutánt, de már el kell kezdeni a karácsonyi ajándékvadászatot, s azt a gyerekek nélkül a legegyszerűbb. Tavaly rájöttek, ha együtt mennek, összedobva az ötleteket, sokkal hamarabb végeznek.
Gyorsan lesietett a lépcsőn, s a kirakodóvásár mögött megpróbálta a tömeget kikerülni. Kitartóan szlalomozott a szemetesnek használt kartondobozok és a kis kézikocsik között, mikor az egyik falmélyedésből hangok ütötték meg a fülét.
-Gyere má! Sír! Ne tököjjé annyit, mer itt se lesz hely, oszt fagyhatunk meg...
Detti szíve nagyot dobbant. Egyetlen embert ismert, akit így hívtak, szülei egyik régi barátját. Apja ősrégi kollégája volt, gyerekkorában nagyon sokat járt össze a két család.
Igazából Józsinak hívták, de a családi legendáriumból már nyoma veszett, mért lett Sír. Emlékezett rá, mennyire szerette hallgatni, ahogy anyuék beszélgettek. Olyankor, ha csendben meghúzódott, nem küldték ki a szobából. Sír felesége nem magyar, talán orosz, Olgának hívták. Nagyon szép, hosszú, szőkés haja volt, a körmét csillogós, tűzpiros lakkal festette. Detti mindig megcsodálta, s utána napokig könyörgött anyjának, neki is legyen olyan.
Egyszer Sír egyedül jött, nagyon szomorú volt, és még annál is többet ivott, mint egyébként szokott. Válásról beszéltek, meg arról, hogy ne hagyja el magát, kevesebbet kellene inni, mert a rendszerváltás óta úgyis sok a munkanélküli, ne sodorja magát bajba.
Onnantól kezdve egyre ritkábban látták. A munkahelyét persze elvesztette, apu adott neki pénzt néha. Detti utoljára kislánya születésekor találkozott vele, eljött megnézni a babát. Arról panaszkodott, nincs már meg a lakása, a maffia kicsalta tőle egy részeg pillanatában, s most albérletben lakik. Bár legalább dolgozik, mert ahová apu beajánlotta a nyáron, ott jó helye van.
Akkor látták utoljára, ennek most már tíz éve. Annyit még tudni lehetett, hogy megbetegedett, de a kórházból önkényesen, ismeretlen helyre távozott.
Dettit barátnői hangja rántotta vissza a jelenbe. Már mind a ketten ott álltak a mozgólépcső mellett, ugrálva próbáltak integetni neki.
Most mit csináljon? Nem mert visszamenni, mert nagyon félt, hogy megismeri azt az embert, hogy kiderül, tényleg ő az, de ha meg nem megy vissza, soha nem tudja meg az igazságot.
Mire odaért a lányokhoz, döntött. Gyorsan a kezükbe nyomta a táskáját, kért öt percet, s megpróbált a lehető leghamarabb visszajutni a bódék mögé. Ahogy közeledett, látta, hogy nincs már a mélyedésben senki. Az egyik árus pont akkor ürítette a szemetesét.
-Kérem, kérem. Nem látott itt hajléktalanokat? Nem tudja hová lettek?
-Dehogynem. Elzavarta őket a rendőr. Itt nem maradhatnak, mert a mi cuccaink is itt vannak.
-Nem látta véletlen hová mentek?
-Nem fogom én azt figyelgetni! Miért? Elloptak magától valamit?
-Nem csak...
Detti visszament a barátnőihez.
Este elmesélte a férjének mi történt. Szüleinek még nem akart szólni.
-Szerintem, ha felhívsz pár segítő szolgálatot, vagy melegedőt, valaki csak tud segíteni. Nem szokványos a neve, ezt megjegyzik az emberek.
-Nevetséges, mert szeretném ha ő lenne az, de...
-De mi van ha mégis ő az, igaz?
-Igen.
-Ezen még ne most gondolkozz. Előbb találd meg.
Másnap Detti újra elment az aluljáróba. Sír-t nem találta, de voltak ott más hajléktalanok, akik megmutatták neki, merre van a legközelebbi melegedő.
Nem messze, három utcával arrébb, egy lerobbant, szürke bérház szuterén szobáiban rendeztek be pár helyiséget étkezőnek, ami este hálóteremmé alakult. Mikor odaért egy fiú épp az asztalokat fertőtlenítette.
-Nem, így névről nem ismerem, de este nem én voltam itt. Csak pár percre ugrottak át Krisztiánék a konyhába, őket kell megkérdezni.
Detti az épület előtt várt. Rossz érzés volt lent lenni a szuterénben. El sem tudta képzelni, hogy így kelljen élnie, és azt sem tudta elképzelni, hogy ezt valaki évekig túléli.
A fiatal srác integetett neki az ajtóból.
-Elmeséltem, kit keres, úgy tűnik éjjel itt volt egy darabig.
Követte a fiút, aki egy irodafélébe vezette.
-Krisz, itt a hölgy.
-Jó napot. Úgy hallom keres egy embert, akit Sír-nek hívnak.
-Igen. Tegnap az aluljáróban... azt hittem ismerem, csak mire visszamentem, már nem voltak ott...
A férfi egy papírlapot vett ki az egyik dossziéból, Detti felé nyújtotta.
-Sajnálom. Pár órát késett... Az éjjel megfagyott.