- Szeretnék bocsánatot kérni.
Nem mozdult, szomorú szemei könnyel teltek meg.
- Tényleg. Kérlek... ne sírj... még azt sem érdemlem meg. Nem tudom mi az isten ütött belém. Gyere... gyere ide kérlek.
Kálmán átkarolta a lányt, ringatta, mint egy síró kisgyereket, de Évi nem tudott megnyugodni. Valami eltört, s úgy érezte, nem tudja a darabokat összeilleszteni. Szeretett volna újra bízni a fiúban- szerelmes volt belé- szerette volna, ha ez tényleg csak egy véletlen lenne. A régi életüket szerette volna.

A fiú egy jó hónapig úgy viselkedett, mint régen. Figyelmes volt, kedves- talán túlzottan is- tervezgették a jövőt. Kálmán családot akart. Ennek- szerinte- egyetlen akadálya az volt, hogy Évi iskolába járt. Mindent bevetett annak érdekében, hogy a lány abbahagyja a tanulmányait.
- Minek kéne tovább ott görnyedned, mikor én el tudlak tartani? Életünk végéig elég az a pénz, amit már most összeraktam. Nem fogsz úgysem dolgozni, miért nem hagyod már most abba?
- Nem fogok dolgozni?
- Nem. Hát minek? Úgyis a gyerekekkel kell foglalkozni. Én is örültem gyerekkoromban, mikor anyu otthon várt az ebéddel, tanult velem, nem kellett napközibe járnom. A mi gyerekeinknek is így kell felnőniük.
Meglepődött. Eddig szó nem volt arról, hogy ne dolgozna, de azt el kellett ismernie, a gyerekek szempontjából az a legtökéletesebb, ha nem vállal munkát.
A fiú addig duruzsolt, hízelgett, míg végül Évi felfüggesztette a tanulmányait. A szülei nem voltak elragadtatva, szerették volna, ha legalább a diploma a kezében van.
Nagyon unatkozott otthon. Eljárt ugyan sétálni, vásárolgatni, de az csak ideig- óráig kötötte le a figyelmét.
Egyik délután beült egy moziba, mert nem akarta az üres lakásban tölteni minden idejét. Este, ahogy hazaért, Kálmán rögtön ordibálni kezdett vele.
- Hol  a csudában voltál? Egész délután hívtalak, ki voltál kapcsolva.
- Ne kiabálj. Moziban voltam, azért voltam kikapcsolva. Megzavarodok itthon egyedül, nincs mit csináljak.
- És kivel voltál, ha szabad érdeklődnöm?
- Egyedül. Ki a fenével lettem volna? Már minden barátomat elűzted mellőlem!
- Azok nem voltak hozzád valók!
- Mert te aztán meg tudod ítélni, a fene nagy emberisme...
A lányt váratlanul érte a pofon. Először nem is értette, miért esett a szőnyegre, hirtelen nem érzett semmit. A másodiknál fogta fel, mi is történt vele. Sós ízt érzett a szájában, és az orra is elzsibbadt. Rettegve várta a következő ütést, a szemét is becsukta, de nem kapott többet.
Ahogy felnézett, Kálmán guggolt mellette, a haját próbálta elhúzni véres- maszatos orrától.
- Istenem. Édes istenem, ne haragudj, kérlek ne haragudj, csak... nagyon féltettelek. Azt sem tudtam, hol vagy. Gyere, hagy mossam meg az arcod, hagy segítsek.
Nem tudott egyedül felállni, annyira szédült. Érezte, ahogy a szája feldagad, az orrából is kezdett a zsibbadás kimenni, egyre jobban fájt.
- Méft csináftad eft felem? Miéft bántottá?
- Elvesztettem a fejem. Ne haragudj. Annyira fontos vagy nekem, annyira félek, hogy elveszítelek. Tudhattad volna, hogy aggódom. Máskor ne csinálj ilyeneket.
Este sokáig nem tudott elaludni. Rettenetesen fájt az arca.
- Most egy jó darabig nem mehetek az utcára, az biztos.- ironizált magában.
Másnap az ágya mellett hatalmas csokor virágot talált, benne egy levélkével: "Délután korán jövök. SZERETLEK!"
A fürdőszobában, a tükör siralmas látványt mutatott. A bal arca már lilult, a szája pedig felrepedt.
Sokat gondolkozott délutánig. Nem tudta mi lenne a jó lépés. Szerelmes volt, de rettegett attól, hogy a fiú megint így fog vele bánni. Hinni akart neki. Hiszen a gondját viselte eddig. Leste minden gondolatát. Hinnie kell neki.

Délután Kálmán egy pici dobozkával tért haza. Ott a padlón fél térdre ereszkedett, s megkérte a lány kezét. Évi habozott egy pillanatig. Mi van, ha nem változik meg? Mi van, ha megint bántani fogja? De aztán győzött a szerelem, s sírva húzta fel az ujjára a gyönyörű gyűrűt.
Szülei is boldogok voltak, türelmetlenül várták már ezt a pillanatot.
Eszébe jutott, fel kéne hívnia Tomit is, lassan egy hónapja nem hallott felőle.
- Szia, de jó, hogy hívtál, már akartalak én is. Hogy megy a suli? Pesten leszek holnapután. Tudunk találkozni?
- Szia. Már abbahagytam a sulit. Van egy meglepetésem.
- Várj, várj! Mi van? Abbahagytad a sulit?
- Igen. Kálmán szerint felesleges...
- Már miért lenne felesleges? Mi a fenét fogsz kezdeni diploma nélkül?
- Nem fogok dolgozni, gyerekeket szeretnénk. Tegnap megkérte a kezem. Ezért is hívtalak.
Tomi sokáig hallgatott a telefonban. A meglepetéstől nem tudott megszólalni sem.
- Évi találkoznunk kell. Nagyon fontos lenne. Én ismerem ezt a tagot...
- Tudom, már mondtad. De most nem tudunk találkozni.
- Jó, akkor a jövő héten.
- Most nem jó. Egy darabig...
- Miért?
- Most nem tudom elmondani.
- Ott van?
- Nem nincs.
- Évi, kérdezhetek valamit?
- Mit?
- Megütött?
Most Évi hallgatott jó sokáig. Mit mondjon? Tomi úgyis kitalálja, mi az igazság.
- Véletlen. Tényleg. Én voltam a hibás. Felbosszantottan nagyon.
- Nem veszed észre, hogy még te mentegeted? Odamegyek most azonnal. El kell jönnöd onnan.
- Megőrültél?
- Nem tudod ki ez az őrült. Volt egy haverom, a Miki, szerintem lehet, hogy még te is ismered. Ez a szemét úgy megverte a húgát, hogy kórházba került.
- Miért mondod ezt?- már sírt.- Nem igaz.
- Figyelj, nem hazudok. Gyere el onnan.
- A vőlegényem.
- Le van szarva!!!- Tomi már üvöltött a telefonba. - Ígérd meg kérlek, ha bármi baj van, azonnal hívsz! Értetted? Azonnal!

Mikor Kálmán hazaért, rákérdezett, mi történt az előző barátnőjével?
- Megcsalt. Képzelheted mennyire fájt, mikor megtaláltam őket. De nem bántottam azt a lányt. Véletlen elesett. A pasiját kidobtam az ajtón, közben véletlen ellöktük. Ennyi.

Folyt. köv.