Évi kezdett megnyugodni. Nem voltak veszekedések köztük, Kálmán figyelmesebb, mint valaha, elmaradtak a dühkitörések. A lány csak egyet nem vett észre. Ez kizárólag az ő erőfeszítéseinek volt köszönhető. Maximálisan alárendelte magát a fiú akaratának, minden lépésére ügyelt, minden szavát megválogatta, s nem vette észre, de teljesen függő viszonyt alakított ki maga körül. Ez már rég nem szerelem volt. Rettegett tőle.
Egy dolgot nem tudott befolyásolni: nem esett teherbe. Kálmán nyugtalankodni kezdett. Először csak finoman mondogatta, mit, hogyan kéne tegyen, hátha..., majd egyre jobban kritizálta, a végén már megint durva volt. Mikor Évi mentegetőzni kezdett, az még fel is bőszítette.
Az első verés megint váratlanul érte, még próbált védekezni. A második, harmadik, sokadik után már csak hamar túlesni próbált, már belefásult. Egy idő után nem volt olyan hét, hogy ne verte volna meg valamiért. Már nem kellett összeveszniük, elég volt az is, ha Évi csak rosszul nézett. Vagy ha egyáltalán ránézett valakire. Kálmán istentelen féltékeny volt, még akkor is kikelt magából, ha a közértben csak rámosolyogtak a lányra. S persze mindenért ő volt a hibás.
Ez az élet megtette a hatását, fél év alatt hat kilót fogyott. Szemének ragyogása megszűnt, a haja fénye megfakult, bőre sápadt, szinte áttetszővé vált. De ami a legfeltűnőbb volt, az életkedvének elvesztése. Szülei nem tudtak mit csinálni, kérdezgették, mi a baj, de Évi még velük sem mert őszinte lenni. Saját magát már nem tudta megmenteni.
Az egyik verés különösen kegyetlen volt, s oka csak annyi, be merte engedni a postást. Aki ugyebár férfi. Nem érdekelte Kálmánt, hogy a nagyapja lehetne, az sem, hogy csak öt percet ha fenn volt, teljesen elvesztette az eszét.
Ököllel csapott a lány arcába, aki már nem is védekezett. Eltört az orra, az arccsontja megrepedt, a szemöldöke felszakadt, s olyan szerencsétlenül esett a mosógépnek, hogy elrepedt a bordája is.
- Ez is a te hibád!- üvöltötte a fiú. - Hogy erre kényszerülök. Mit gondolsz, az én lelkem ezt nem sínyli meg? Mit képzelsz, én élvezem ezt, hogy állandóan arra kell figyelnem, ne tudj kurválkodni? De engem te nem fogsz megalázni.- s ütötte tovább, ahol érte. Egy idő után lehiggadt,s otthagyta a lányt, vérbe fagyva. Elrohant.
Mikor hazaért, Évi ugyanott feküdt a földön. Nem tudott megmozdulni, lélegezni is alig.
- Kérlek, hívj orvost!- nyögte.
- Hogyne, hogy mindenki rajtam csámcsogjon. Menj, mosd le magad, akkor nem lesz olyan vészes.
Dülöngélve állt a tükör előtt. Nézte feldagadt, felrepedt arcát, nézte a kék- zöld foltokat, s nem érzett fájdalmat, csak valami mérhetetlen szomorúságot, és végtelen nyugalmat. Már tudta mit kell tennie. Szinte egyfajta boldogság kerítette hatalmába. Igen. Véget vet ennek. Véget tud vetni. Van elég ereje. Most kicsúszik a kezei közül. Nem tudja már bántani. Soha. Soha többet.
Elővette az altatós dobozát, megszámolta mennyi van benne. Tizenkettő. Ez kevés. Elkezdett kutatni. Mi van még? Fájdalomcsillapítók, többféle is. Teli dobozok.
-Ennek elégnek kell lennie. Kérlek Istenem add, hogy elég legyen. Nem akarok már felébredni. Mindenkinek jobb lesz így. Még Kálmánnak is. Neki sem kell már ilyen feszültségben élnie. Találhat egy olyan lányt, aki boldoggá tudja tenni. Én nem tudtam.
Évi nyelte, nyelte a bogyókat. Sokat visszaöklendezett, hatalmas mennyiséggel birkózott. A fiú meghallotta, berontott a fürdőszobába. A hajánál fogva a kádhoz rángatta, próbálta ledugni az ujját a torkán, hányja ki, amit már lenyelt.
- Te hülye! Mi a fenét művelsz? Azt hiszed, így megszabadulsz tőlem? Azt hiszed? Hát nem! Nem eresztelek. Soha! Érted? Soha nem eresztelek el! Az enyém vagy. A tulajdonom vagy. Azt fogod tenni, amit mondok...
Évi végül túlélte azt az éjszakát. Már nem akart meghalni, szép lassan feléledt benne egy olyan düh, mely elpusztította félelmét, legyőzte fásultságát. Végre reálisan látta saját helyzetét, s végre arra is rájött, segítség nélkül nem tudja rendbe rakni az életét.
Az első és az egyetlen név, ami már régóta a lelke mélyén motoszkált: Tomi. Fel kell hívnia Tomit. Ő az egyetlen, aki segíthet.
Reggel, mikor a konyhaablakból látta Kálmánt elhajtani, azonnal telefonált.
-Tomi... segíts kérlek.
- Évi! Mi történt? Évi, ne sírj, kérlek, nem értem, amit mondasz. Hallod?
- Segíts!... Gyere értem...- nagyon nehezére esett a beszéd, alig tudta kinyitni a száját. - Nem maradok itt tovább.
- Bántott? Évi! Megvert?
- Igen!!! Siess kérlek!
- Sietek. Legkésőbb egy óra múlva ott vagyok. Ne csomagolj semmit, csak a papírjaidat szedd össze. A többi nem érdekes.
- Nem tudom kinyitni... az ajtót. Be vagyok zárva.
- Oké, jól van, csak ne sírj! Kifeszítjük. Kinyitjuk valahogy. Csak ne sírj!
Öltözködni kezdett. Minden mozdulatra felszisszent, a csillagokat látta. Mire úgy- ahogy rendbe szedte magát, majdnem eltelt egy óra. Gyorsan előkapott egy kis bőröndöt, fehérneműt, pár ruhát beledobált. Épp lecsukni készült, mikor hallotta, valaki motoszkál a bejárati ajtó felől.
- Tomi, itt vagyok, jövök már!
Ahogy kifordult az előszobába, az ijedtségtől felsikoltott. Nem Tomi állt az ajtóban.
- Szervusz kedvesem. Megkérdezhetem, hová készülsz?
A lánynak egy hang sem jött ki a torkán.
- Nem gondoltad, hogy hazajövök. Igaz? Kit vártál? A szeretődet? A Tomikádat?
A fiú vészjóslóan közeledett. Kezét ökölbe szorította. Évi már tudta mi következik, de azt is tudta, most az egyszer nem fogja hagyni magát. Még ha belehal, akkor sem.
- Mit terveztél? Hogy elhagysz? Nem képzeled, hogy elengedlek!
A konyha felé hátrált. Ha el tudná érni az ablakot, talán segítségért kiabálhatna. Tominak már jönnie kell!!!
Egyetlen másodperccel volt lassabb. A fiú elkapta a haját, a földre lökte. Hatalmasat rúgott az oldalába. Évi összegörnyedve próbálta védeni magát.
- Mikor... érted...már ...meg ...hogy ...nem ...hagy ...hatsz ...el!
Bekúszott az asztal alá, a székek mögött keresett menedéket. Kálmán durván megragadta, kirángatta onnan, keze bilincsként szorult a nyakára. Nem kapott levegőt, tüdeje összeszorult, szeme elött elhomályosult minden. Keze oldalra tapogatózott, hátha talál valamit. Valamit, amivel megvédheti magát. Szabadulnia kell, különben megfullad.
Ujja hegyével hűvös fémet érintett, megpróbálta elérni, de nem tudott eléggé odanyújtózkodni. Lassan, centiről- centire próbált jobbra dőlni, mire nagy nehezen elérte. Egy vajazó kést tapintott.
Megragadta, s minden erejét, gyűlöletét összeszedve vőlegénye oldalába vágta. A szorítás azonnal megszűnt. A pult szélébe kapaszkodva levegő után kapkodott. Kálmán összeesett a konyha közepén, alatta hatalmas tócsában gyűlt a vér. Évi nem tudott megmozdulni. Ködfátyol ereszkedett a szemére. Távolból még érzékelte amint Tomi berohan a konyhába, jöttek a mentősök, Kálmánt elvitték, rendőrök érkeztek, kocsiba ültették...
S most itt volt a bíróságon, várta az ítéletet.
Ahogy kinyitotta a szemét, ügyvédjét és édesanyját látta maga fölé hajolni. Édesanyja sírt. Sírt, de mosolygott!
- Évikém. Évikém, felmentettek! Hallod? Kislányom, nem vagy bűnös...

Hónapokba telt, mire visszazökkent az életbe. Újra elkezdett iskolába járni, s ha nehezen is, de lassacskán behozta a lemaradást.
Tomival rengeteget beszélgettek, s szép lassan rájöttek, szeretik egymást. Mindig is szerették. Ez nem egy hirtelen fellángolás, annál sokkal mélyebb érzelem. Egy életre szól.
Kálmánt nem látta soha többet, de rengetegszer gondolt rá. Igaza volt a fiúnak. Nem szabadulhatott tőle.
Évek múlva, egyszer, egyik kolléganője a feje fölül akarta elvenni az egyik iratrendezőt a polcról. Évi ösztönösen összehúzta magát, kezével a fejét védte. Akkor jött rá a helyzet abszurditására, mikor meglátta kolléganője zavart tekintetét. Akkor jött rá arra is, hogy fogoly marad élete végéig. Saját, meggyötört lelkének foglya!

Vége