Életem első igazán nagy próbatétele az érettségi volt. Visszagondolva, nem igazán értem, mi a csudát izgultam, de ott és akkor, ezt még nem így láttam.
Viszonylag könnyen vettem a középiskolát, a jegyeim közepesnél alig voltak jobbak, s mindezt úgy értem el, hogy otthon bele sem néztem a könyveimbe. Viszont nagyon jól éreztem magam a suliban, minden balhéban benne voltam, vagy csináltam, ha nem volt épp.
Az első három évet gyakorlatilag végigverekedtem, ami egy lányiskolában nem meglepő, csak roppant kellemetlen. Persze én mindig csak védekeztem, egyszer sem kezdtem. Talán épp emiatt nem tudtak rám igazán haragudni a tanáraim, pedig másodikban majdnem ki is csaptak. Akkor sem én voltam a hunyó, viszont a lány, akivel összevesztem, előszeretettel karmolt és harapott. Ami ugye- látható nyomok lévén- nem megengedhető. Mivel hamar lebukunk. Így én, hogy elejét vegyem minden bajnak, bedugtam a lány fejét a tornaöltöző rácsozata közé. Pont befért. Csak ki nem. S, hogy tetézzük a problémákat, becsöngettek. Ugyan rossznak rossz voltam, de lógós nem, ezért elmentünk órára. A lány meg ott maradt... Hát ezt nem köszönték meg nekem.
Így teltek békességben, boldogságban az évek, egyik a másik után, mikor feleszméltünk- úgy január tájékán- nyakunkon a bál. A szalagavató! Hoppá! Ha szalagavató... akkor mindjárt vizsga!!!
Ilyenkor az ember enyhe sokkot kap, mert nekiáll tanulni. Vagy csak úgy csinál. Meg is jegyezte anyukám, hogy iskolai pályafutásom eddigi 12 éve alatt egyetlen egyszer nem látott még könyvet a kezemben. Le is fényképezte gyorsan.
Egyébként rájöttem valamire. Tök fölösleges négy évig középiskolába járni, ugyanis az utolsó félévben, mikor a tételekből készülünk, úgyis újra kell tanulni mindent. Elég lenne az utolsó hat hónap. Nem?
Nagyon hamar eljött az írásbeli érettségi napja, bár ha még fél évet ráhúzok, matekból az sem segített volna. Talán csak annyiban, hogy sokkal több puskát tudok írni. Igaz így is gyártottam annyit, hogy öt csomag papír zsebkendő kellett a rejtegetésükhöz. Állati trükk, bár így visszagondolva, csak az nem vette észre, aki nem akarta. Venni kell egy tízes csomag zsepit, de olyat, ami a hosszú oldalán nyílik. A másik macerás. Elöl- hátul meg kell hagyni a zsepiket, közé kell a puska, méretre vágva, bolhabetűkkel írva. Állítom, nekem emiatt romlott el a szemem. Bár, ha kellően koncentrál az ember, vészhelyzetben még kanyarban is lát. Vagy hallucinál. Végül is mindegy.
Érdekes módon májusban az egész 4.b. olyan náthás volt, hogy az iskolaorvos majdnem karanténba rakta a termünket.
Magyarral kezdtünk, amit eléggé szerettem, hála Lujzi néninek. Úgy féltünk tőle, hogy kénytelenek voltunk valamennyit tanulni is. Így rájöttünk, hogy költőóriásaink nem feltétlen a mi molesztálásunkra írták műveiket. Akadt olyan is, ami tetszett. Ez persze nem azt jelenti, hogy értettünk belőle egyetlen összefüggést is, de Lujzi néni fáradhatatlanul próbálkozott.
Én Radnótit választottam. Egyrészt azért, mert őt negyedikben tanultuk... bocs, vettük, másrészt, mert a puskám a Nyugat nemzedékétől indult. Kényszerpálya.
Azzal indítottam, hogy a fedőlapra ráborítottam az innivalóm felét. Nem jó jel, de arra elég volt, hogy előszedjem a puskám, amíg  a felügyelőtanár az asztalánál sopánkodott.
Meglepően hamar betelt a négy oldal, aztán öt, hat, majd a hetedik fele. Még magam is elájultam. Radnótiról összesen nem olvastam ennyit- ami persze mára megváltozott, ő az egyik kedvencem!- nemhogy írjak.
Humán beállítottságú lévén, a matektól féltem a legjobban. És nem alaptalanul. Szegény apukám egy darabig próbálkozott velem, de belátta, hogy vagy alig örököltem tőle valamit / csak a bajszát- köszi apu!/, vagy nem is vagyok az ő gyereke.
Ráadásul szegény hülyegyereket még az ág is húzza, osztályfőnök képében, aki a matek- fizika tanár. Szundi tanár úr mindenki kedvence volt, mi is szerettük. Egy baj volt vele, a négy év alatt egyszer sem tudtuk kimondani a nevét. Ő sem a miénket. Ugyanis ő vietnámi volt, erős akcentussal. Nem elég, hogy a matekot nem értettük, de még azt sem nagyon, amit beszélt.
Matekra a puskám hasonlóképp festett, mint a magyarra, csak a zsepik száma nőt hétre. Mondjuk óriási szerencsénk volt, hogy olyan tanárokat kaptunk felügyelőnek, akik igen sok jóindulattal viseltetnek irányunkban, mert így én is hallottam amit súgtak a többiek, nem csak ők. Az az igazság, hogy szinte mindegyik feladatot más- más csinálta meg helyettem. Igazi csapatmunka.
Az az egy hónap, ami a szóbeli és az írásbeli vizsga között volt, úgy elrepült, mint egy pillanat. Mire feleszméltünk, már megint ott feszítettünk fekete- fehérben, és tövig rágtuk a körmünket.
Nekem az izgalomnál már csak egy dolog létezik ami rosszabb, a várakozás. Na de, hogy a kettő együtt...
Abban reménykedtem, hogy a választott tantárgyak szerint bontják az osztályt, és akkor van esélyem előrekerülni. Volt is. Csak másnapra. Mivel a földrajzosok voltak a legtöbben, őket egy nap alatt le akarták zavarni. Mi, három kis árva bioszos, meg az egy hülye fizikás, másnapra kerültünk. Viszont én voltam az első.

Folyt. köv.