Elszundíthatott, mert arra eszmélt, hogy halkan kopognak a szobája ajtaján. Álmosan nyitott ajtót.
- Elnézést, hogy felébresztettem...
- Nem érdekes...
- Négyre beszéltük meg, hogy találkozunk a panzió előtt...
- Jézusom, mennyi az idő?
- Háromnegyed öt.
- Kérem ne haragudjon... nem tudom, hogy történhetett...
- Semmi baj. Megkérdeztem a portán, hogy megérkezett- e egyáltalán. Egyébként üdvözlöm Déván. Molnár András vagyok. Velem beszélt telefonon.
Hajni csak most nézte meg jobban a férfit. Hatalmas termete szinte betöltötte az ajtónyílást, sűrű, sötétbarna haja és majdnem fekete szeme volt. Látszott, hogy ideje nagy részét a szabadban tölti, bőre sötétbarnára sült.
- Ma már nem érdemes elindulnunk, az út ugyan nem hosszú Marossolymosig, viszont elég rossz minőségű, nem tudunk gyorsan haladni. Mire odaérnénk, már erősen szürkülne, és a kastélyban nincs áram. A biztonság kedvéért lekapcsolták a rendszerről. Egyébként azt holnap reggel el is intézhetnénk indulás előtt. Úgy is beletelik vagy három napba, mire kijön a szerelő.
- Rendben, akkor holnap.
Hajni csalódott volt. Annyira vágyott már látni a kastélyt. Már olyan közel volt. Ez pont olyan érzés, mint karácsonykor a fa alatt. Ott fekszenek az ajándékok az orra előtt, de a vacsora végéig nem nyúlhat hozzájuk.

Reggel korán indultak. Andrásnak igaza volt, a szerelő nem jön ki, csak négy nap múlva.
Ahogy kikanyarodtak a főútra, Hajni egy pici, lapos épületet vett észre. Hatalmas, díszesen faragott kapu nyílt a főutcáról, mögötte szépen gondozott kert, látni lehetett a kutat is a ház mellett. Régi épület lehetett, kirítt a többi ház közül. Emléktábla díszelgett az utca felöli ablaka fölött.
- Mi az az épület?
- Az első iskola Déván. Már nem használják, most múzeum. Meg akarja nézni?
- Lehetne szó arról, hogy tegeződjünk? Nem tehetek róla, de ha magáznak, mindig úgy érzem a nagyihoz beszélnek, nem hozzám.
András elnevette magát. Apró ráncok futottak szét a szeme körül, s ilyenkor még fiatalabbnak látszott harmincöt événél.
- Részemről a szerencse. Rendben. Akkor... szeretnéd megnézni?
- Nyitva van már?
- Akkor van nyitva, amikor akarjuk.
András megint nevetett a lány értetlenkedésén. - Ugyanis nálam vannak a kulcsok. Én vagyok a múzeum igazgatója, idegenvezetője, gondnoka, portása, biztonsági őre. Ja, és a kertésze is.
- És ezért mind külön fizetést kapsz?
- Sajnos nem, fizetés csak a gondnokságért jár.
Hajninak így közelről még jobban tetszett az épület. Érezni lehetett rajta a friss meszelés illatát, a lakkozás csak úgy csillogott a napfényben. A faragott kapunál sokáig időzött.
- Mester munka.- szólalt meg mögötte András.
- Lehet tudni, hogy ki készítette?
- Sajnos nem. csak annyi bizonyos, hogy itt, Déván készült. Amikor az iskola épült, még Déva is a grófi birtokhoz tartozott, itt épült meg az uradalom iskolája. Mikor Martonfynak adományozták a földet, még nem volt jobbágyiskola. Erdélyben csak 1722-ben fogadták el Mária Terézia Pragmatica Sancio-ját. Rá egy évre már állt az épület. Gáspár gróf haladó gondolkodású ember volt, és az utódok is ebben a szellemiségben nevelkedtek.
- No hiszen. Azt láttam abból a végrendeletből.
- Azért azt ne felejtsük el, hogy akkoriban még más volt a helyzet. Osztályok voltak, és ezeket a különbségeket nem lehetett csak úgy átlépni.

Hajni közelebb lépett az emléktáblához.
- "Épült 1723-ban, gróf Martonfy Gáspár adományából."
Alatta kisebb táblán más felirat látszott:" 1849 február 8-án Bem tábornok idáig vonult vissza csapataival.  A harcok során a falu mintegy 200 lakosa életét veszette, köztük az iskola igazgatója, Szabó Mihály is."
Hajni összeráncolta a szemöldökét. Szabó Mihály...
- Igen. Ő volt Szabó Sára édesapja. A Te egyik szépnagyapád.
Hajni szemében könnyek gyűltek. Itt éltek. Itt tanított az egyik őse. Meghatódva simogatta meg a kicsi ház falát.
- Olyan furcsa, Te többet tudsz a családomról, mint én.
- Hát kérdezz! Amit csak tudok, mindent elmesélek.
- Talán bent...
- Ami az övék volt? Sajnos nem. A 49-es harcok porig égettek itt mindent. Amit akkor nem pusztítottak el, arról gondoskodott a második világháború. A ház is félig rekonstrukció. Berendezési tárgy semmi nem maradt. Ami iratot találtunk, az mind az alvinci levéltárban van.
Hajni szomorúan megfordult.
- Akkor most ne menjünk be. Majd később. Menjünk inkább a kastélyhoz. Ott több esélyem van?
András megvakarta a tarkóját. Sokáig fürkészte a lány arcát.
- Nem tudom. Komolyan. Ott már évek óta nem jártam. A háború után használták ugyan, de csak az istállót meg a csűrt. Az épület azóta lakatlan. És elméletileg le van zárva, de tudod, hogy van ez...
- Annyira szeretnék találni valamit! Bármit!
- Ennyire fontos?
- Igen! És még csak meg sem tudom magyarázni, hogy miért. Talán a családom miatt.
- Miért? Mi van a...
- Nincsenek. Nincs senki rokonom. Anyuék meghaltak, mikor öt éves voltam, a nagyiék, mikor tizennyolc lettem.
- Ne haragudj, nem akartam tapintatlan lenni.
- Nem voltál az.
Lassan visszasétáltak az autóhoz. Hajni habozva fogta meg a kilincset.
- Tudod az a furcsa, hogy ezekről eddig nem beszéltem senkinek. Neked valahogy el kellett mondanom. Eddig mindenki kinevetett, milyen görcsösen kutatom a múltam. Szinte megszállottként.
- Megértelek. Nekem ez a szenvedélyem. Ezért lettem történész.

Folyt.köv.