- Visszavinnél a múzeumba?
- Szeretnéd látni a fényképeket?
- Több is van?
- Van. Sőt szerencséd is van.
- Amennyiben?
- A szomszédban lakik egy igen figyelemreméltó hölgy. Ha van kedve beszélgetni- márpedig arra mindig kapható, ahogy én ismerem- többet is megtudhatunk déd nagyapádékról. Náluk szolgált.
- Mennyi idős most?
- Jócskán elmúlt kilencven. Még gyerek volt, mikor a kastélyhoz került. Szobalány volt.

Minden múzeumnak van egy jellegzetes illata. A por, az idő, az elmúlás illata ez, s Hajni valahogy ismerősen kedvesnek találta.
A fotósorozat az egyik sarokban volt kiállítva. Valamiféle mulatság lehetett, a kertet gyönyörűen feldíszítették. A szökőkút a régi fényében pompázott, még a megsárgult papíron is tündöklött a márványborítás. Az egyik képen, a pergolák árnyékában egy csodaszép asszony állt. Egyik kezét a kút peremén pihentette, másik kezében elegáns kistáskát tartott. Haja a kor divatjának megfelelően rövid, ondolált, s bár a színét nem lehetett megállapítani, Hajni mégis tudta, olyan mint az övé. A legfeltűnőbb a szeme volt. Izzó szénként ragyogott a képen, s bár arcán nem látszott mosoly, a szeme vidáman csillogott. Hajni nézte, nézte, nem tudta levenni róla a szemét.
- Ő volt a dédnagymamám?
- Igen Ő. Erzsébetnek hívták.- András összehúzta a szemöldökét.- Tényleg! Kecskemét mellett született. Hát persze! Logikus, hogy oda mentek.
- Nagyon szép asszony volt.
- Hasonlítasz rá egy kicsit.
- Kicsit.
Pár másodpercig álltak még a kép előtt, majd Hajni megfordult.
- Szerinted elmehetünk a szomszédodhoz? Nincs még késő?
- Nincs. De hová rohansz? Holnap is lesz nap.
- Olyan türelmetlen vagyok. Mindent tudni akarok.
- Hát, ha mindent nem is, de néhány pletykát biztosan hallani fogunk. Gyerek volt, amikor odakerült.

A néni nagyon örült váratlan látogatóinak. Töpörödött kis öregasszony volt, hófehér haját kendő fedte. Még a nyári kánikulában is több réteg ruhát hordott, öreg csontjai nem érezték már a meleget. Egykor dolgos, erős keze most reszketegen feküdt az ölében, nem engedelmeskedett az akaratnak. Szemeit szürke hályog borította, nem látta már tisztán a körülötte lévőket. Reszelős kis hangján rengeteg mulatságos történetet mesélt a falu lakóiról, Hajninak egy fél órán belül a könnyei is potyogtak. András sem maradt ki a pletykaáradatból. Hajni részletesen megtudta, hogyan fordult meg, mi volt az első szava, mit tört el először, és, hogy mennyi lányt akart feleségül venni az oviban.
- Mesélne nekem a kastélyról? A dédszüleimről?
- Hát furcsa idők vóttak azok aranyoskám. Néha hallottam amikó az Úr meg az Asszonyom veszekedtek egymással, de olyan csúfságot, ami megesett velük, olyat még nem látott a világ.
- A gyilkosságra gondol?
- Mi másra aranyoskám. Nem vótt ám szokás, ho az uraságok csak úgye gyilkolásszák egymást. A béreslegínyek, az más. De, ho egy uraság...
- Tetszik tudni mi történt?
- Hát mesíttek a népek mindenfélét. Én ugyan szobalány vóttam a kastélyban, de nem előttünk zajlottak ezek a dógok.
- És miket meséltek?
- Hát az Úrnak vóttak adósságai, nem is kevés, úgy beszíttik. Eccő osztán úgy nekifeküttek a mulatozásnak, meg a kártyázásnak, ho reggelire mán elúszott a birtok is. Osztán vótt nagy sírás, az Asszonyom átkozta az urát, meg a cimboráit rendessen. De az Úr e, mint aki megveszekedett, másnap este újra kártyázni ütt, hátha megfordúna a szerencséje. De nem fordútt meg. Én osztat nem tudom, asszonyomat is fetette-é, csak a kiabállását hallottuk, mikó mán az Úr átkozta a csaló cimboráit. Csalást emlegetett. Akkó lett a csetepaté, egymásnak estek ezek a népek, s ho nem, az egyik uraság a főddön maradt. Amikó kigyött a Jegyző úr, mindenik az Úrra vallott. Ho Ű szúrt. Jegyző uram vakargatta a fejit erűssen. Oszt úgy ódotta meg a dógot, ho Asszonyoméknak azonna menniük ke. Nem is gyühetnek vissza. Mi is ríttunk, Űk is ríttak, mikó elindúttak, de nem vót mit tenni, egy szál csomagocskával kellett nekiindúnni az iccakának.
- És mi lett a holmijukkal? A bútorokkal?
- Hát aranyoskám, azokat széthordták a környékbéli uraságok. Mindenik gyött, ho Üneki is, meg a másiknak is tartozott az Úr, ezért eviszik ezt meg azt.
- Mindent elvittek?
- Amit csak tuttak, igen.- A néni szeme huncutul csillogott. Hajni csak nagy sokára értette meg a szavak mögött a lényeget.
- Miért? Volt valami amit nem tudtak?
- Oszt beszítték akkó a népek, ho jó pár dógot elrejtettek Asszonyomék, amit nem tuttak vóna eviseni, ho a gyüttmentekí legyen.
Hajni izgatottan hajolt előre a székben.
- És nem tudja véletlen hová?
- Hátt tudnyi éppen nem tudom, de akkó íccaka a kastélyt nem hatták el, csak a Jegyző urammal. Akkó meg mán végleg.
- Tehát, ha bármit elrejtettek, azt a kastélyon belül kell keresni?
András nem akarta, hogy a lány hiú ábrándokat kergessen.
- Figyelj! Az a ház rengetegszer át lett már kutatva. A háború alatt csapatok laktak benne. Én magam is átfésültem párszor, az építészek is megnézték. Senki nem talált semmit. Ha lett volna valami is, gondolhatod, hogy nem verik nagydobra.

Gyalog sétáltak vissza a panzióhoz. Mindketten a hallottakon rágódtak.
- Át fogom kutatni az egészet.
- De nem fogsz elkeseredni, ha nem találsz semmit?! Kérlek ne éld bele magad. Nagyon nehéz dolgunk lesz. Hatalmas az a ház.
- Dolgunk?- Hajni elvigyorodott. - Ez azt jelenti, hogy nem kell egyedül csúsznom- másznom?
- Mondtam, hogy a héten még ráérek. Ennyi idő alatt csak rájössz, hogy hiábavaló a kutakodás.
- Ne reménykedj. Tényleg! Van fémdetektorod?- Hajni jót derült András értetlen arcán.
- Fém... nem... eddig még nem volt rá szükségem. De majd körülnézek anyukám stafírungjában, hátha kallódik ott egy- kettő. Ha meg nincs, majd veszünk. Az mindig jól jön egy háztartásban.

- Hajni! Már harmadik napja túrjuk ezt a romhalmazt. Mikor adod végre fel?
- Majd ha megtalálom, amit keresek.
- De nincs...
- De van! Te is hallottad!
- Könyörgöm! Az a néni vígan elmúlt kilencven. Annak is örülni kell, ha nem kever össze a saját unokájával engem.
- Te még azt nem tudhatod. Még rólad is kiderülhet bármi. Ez után a ház után a tiéteket öt perc alatt lebontom. Találhatunk ott is valamit.
András felmordult, és játékosan Hajnihoz vágta a törülközőt, amit a kezében tartott.
- Majd megmondom én, mit bontasz le. Kutatgasd csak a saját famíliádat. Az enyémnek az is sok, ami eddig kiderült róla.
- Nocsak- nocsak. Csak nem Ti vagytok a környék haramiái?
András nevetve a lány után vetődött, de Hajni gyorsabb volt nála, így csak azt érte el, hogy felborította a szerszámosládát. A kalapácsok, vésők, csavarhúzók szanaszét repültek az előszobakövön, meg sem állva a konyha faláig. Az egyik csavarhúzó- ahogy nekiütődött a kőnek- nem csilingelő hangot adott, hanem tompán, fémesen kongott. András felemelte a kezét, csendre intve a lányt. A csavarhúzóhoz lépett, és a dereka magasságából újra ráejtette a kőre. Tompán koppant. Hajni izgatottan nézett Andrásra, nem mert megszólalni. A férfi egy kiskalapáccsal végigkopogtatta a területet, és egy kb. méterszer -méteres részen mintha lett volna valami a padló alatt. Óvatosan felfeszegették a burkolatot, s lassanként feltárult előttük egy fa csapóajtó. Körülötte szép, intarziás parketta látszódott.
- Ezt valaki utólag kövezte le.
Hajni izgatottan tördelte a kezét.
- Szerinted mi van alatta? Valami titkos szoba?
- Nem hiszem. Az alaprajzon nincs semmi ilyesmi.
- Ha titkos szoba, akkor valószínű nem rajzolják az alaprajzra, mert onnantól kezdve nem titkos.
- Ja, bocs. Igazad van. Te vagy a konspirációk nagymestere.
- Nyisd ki gyorsan. Meghalok a kíváncsiságtól.
- De nem sikítasz, ha egy csontvázat találunk benne!?
- Jaj, ne idétlenkedj. Minden ősöm megvan. Megszámoltam őket a temetőben.
- A titkos síroknak az a lényege, hogy a létszámfeletti ősöket tüntessék el benne.
- De nem az előcsarnok padlójában.
- Aha. Hát ezt sem tudtam.
- Nyugi! A Te titkos sírodat úgy elrejtem, hogy senki sem fog rátalálni.
- Majd jól eldugom a kalapácsot a zsebemben, és a fémdetektorral megtalálnak.
- Ne reménykedj! Rajtad az már nem fog segíteni. Na nyissuk már ki.
- Kéne egy emelő, ez mással nem fog menni.
Találtak egy pajszerfélét a csűrben, András azzal kezdte feszegetni a csapóajtót. A fa ugyan teljesen korhadt volt, de a vasalás jól tartotta magát, így beletelt pár percbe, mire az ajtó recsegve- ropogva emelkedni kezdett.

- Ez nem egy titkos szoba. Csak egy üreg.
Hajni a résen kukucskált befelé a zseblámpával.
- Mit... látsz?- kérdezte a férfi szuszogva.
- Két ládát. Egy nagyon kicsit, és egy nagyobb utazóláda féleséget. Valahogy át kéne lendíteni ezt a vacakot.
Hajni András mellé lépett, és így kettejüknek már sikerült teljesen kinyitni az ajtót.
A pici láda tipikusan ékszeres ládikának látszott, a másik alig volt nagyobb egy mostani bőröndnél. András fél kézzel kiemelte a kisebbiket az üregből, de a nagyobbat alig bírták megmozdítani.
- Jó lenne úgy kinyitni, hogy ne nagyon essen kár bennük. Vigyük a múzeumba őket, ott vannak megfelelő szerszámaim.

A nehezebbet próbálták először. Viszonylag nagy lakat volt rajta, így azt hamar levágták róla. Hajni remegő kézzel nyitotta fel a fedelét.
A ládából egy egykor gyönyörű szép, mára megsárgult selyemruha került elő. Hatalmas uszálya alá volt hajtogatva, nyakán és kézelőjén nagyon finom kidolgozású csipke díszítette. A láda alján volt még egy míves ezüsttükör és egy borostyánnal díszített ezüst fésű is. A fésűhöz egy két méter hosszú fátylat erősítettek, ami szép fehér színét már rég sötétszürkére váltotta. Szegélyét apró pici gyöngyöcskék díszítették.
- Milyen ruha ez? -kérdezte a lány remegő hangon.
- Ez egy menyasszonyi ruha. És ahogy elnézem az állapotát, több száz éves lehet.
Hajni felállt, magához szorította a ruhát. 
- Ez csodaszép!
- Igen az! De ezt még nem viselte senki.
- Honnan veszed?
- Nézd meg a fűző bújtatóját. Ha egyetlen egyszer is viselték volna, ott a hímzések sérülnek. Óhatatlanul. És azt nagyon helyreállítani sem lehet, csak mostani gépekkel. Ez a ruha pedig kézzel készült.
- Szerinted helyre lehet még hozni?
- Szerintem igen. Úgy látom nem sérült. Bár... nem tudom, az eredeti színét visszanyeri- e valaha. Az viszont szerencse, hogy nincs megrágva sehol.
András a másik ládát vette maga elé, és percek alatt kinyitotta azt is.
Ebben a ládában egy gyönyörű nyakláncot találtak, kinyitható medál lógott rajta, egy borostyán- szemes rózsafűzért, egy smaragdköves gyűrűt és két, zöld bársonnyal bevont kis könyvecskét.
Hajni óvatosan kinyitotta a medált. Egy nagyon jóképű, barna hajú, barna szemű férfi arcképe volt belefestve. A medál hátoldalára egy rövid kis szócskát véstek, dátummal és egy monogrammal.
- "Örökké"- 1818-M.S.
Hajni kétszer is elolvasta a monogrammot.
- Ki lehet az az "M.S."?
- Nézd, a könyvekre nem ez van írva. Oda "B.K."-t hímeztek.
- Most sokkal okosabb lettem.
- Várj! Itt a családfátok, amit a levéltárban adtak.- András kutatni kezdett az íróasztalán. A lány kikapta a kezéből a lapot.
- 1818...1818... Nézd csak... Jézusom!- Hajni értetlenül meredt a papírra.- Itt valamit elírtak. 1818-ban volt Martonfy Gyula gróf és Brazics Katalin grófkisasszony esküvője. De akkor nem "S."-nek kéne ott lennie, hanem "Gy."-nek. De ki az az "S."?
András kivette a papírt a kezéből. Hosszan nézegette, újjával követve a neveket, majd egyszer csak megállt a kutatásban, Hajnira nézett.
- Megtaláltam. Sándor. Martonfy Sándor. Gyula testvér bátyja.
- De akkor...- Hajni eltátotta a száját.- Nem vette el. Nem vette feleségül. Ezért nem hordta senki ezt a ruhát.
- Az Ő neve alatt nincs folytatás. Nem nősült meg soha.
- Meghalt?
- Nem. Nagyon sokáig, 1869-ig élt. Talán a naplóból több derül ki.
- Ezek naplók?
- Szerintem Katalin grófnő naplói.

Hajni nézegette a két kis könyvecskét.
- Itt valami nem stimmel. A szomszéd néni nem erről beszélt.
András hatalmasat sóhajtott.
- Ezt nem hiszem el. Kutatni jöttél? Kutattunk! Találni akartál valamit? Találtunk! Régit akartál? Baromi régit találtunk. Akkor most mi a gond?
- Az, hogy szerintem a dédszüleim erről nem tudtak. Ezek a holmik több száz éve itt hevernek.
András megtörölte izzadó homlokát.
- Mondasz valamit.
- Menjünk vissza.
- Ki van zárva!
Hajni durcásan csücsörített, ártatlanul pislogott, de a férfit ez sem hatotta meg.
- Nézd már meg mennyi az idő! Mire visszaérnénk, sötét lenne. Piszkos vagyok, éhes vagyok, fáradt vagyok... nincs az a családtagod akiért visszamennék.

Hajni a kiadós vacsora után fáradtan ment fel a szobába. Ágyába vackolódva elővette a naplókat. Nézte- nézte a gyönyörűen megrajzolt, félre döntött betűket, a nagyon ritka, orgonaszínű tintát, s hozzákezdett az olvasáshoz...