1817 december.

- Kisasszonkám! Kisasszonkám! Sietni kell. Apjaura már lent van a szánnál.
- Jövök már Maris. Csak nem találom a vállprémem.
Katalin felkapta kalapját, eligazgatta szőke, fürtös haját, s a tükör előtt megállt egy pillanatra. Kifogástalan alakjára rá simult utazókabátja, karcsú dereka így sem látszott vastagnak. Arca kipirosodott az izgalomtól, s így még gyönyörűbb volt.
- Már kikészítettem lent kisasszonkám. Gyorsan, gyorsan! Apjaura még dél előtt el akar indulni, nem szeret sötétben átkelni a hágón.
- Maris, mindenre legyen gondod, míg nem vagyok itthon. Lunát gondozd megfelelően. Naponta fésüld is meg.
Luna, a rémségesen elhízott és elkényeztetett perzsacica most is ott dorombolt a szófán, nevének hallatára épp csak oldalra hemperedett, de meg nem mozdult volna a világ minden kincséért sem.
Katalin gyorsan megdögönyözte, s már futott is ki a szobájából, nehogy tovább várakoztassa a szüleit.
De nem csak a szülei miatt rohant. Repdeső szíve is vitte, vágyakozott Marossolymosra. Elmélázva nézte a tájat, alig vette észre az erdők szépségét. A tél derekán volt a legszebb a Fehér-Kőrös, mögötte fenségesen magasodott a Zarándi hágó. A hágó mögött pedig Marossolymos...
Alig egy hónappal ezelőtt már jártak Martonfyéknál, s úgy volt, maradnak karácsonyig, de apjának üzleti ügyek miatt vissza kellett mennie Nagyszalontára. Katalin éveknek érezte ezt a pár hetet. Nagyon hiányzott neki Sándor, s most boldogan, hatalmas várakozással telve nézett az ünnepek elé. Az ünnepek...
Élete legfontosabb napja lesz az idei karácsony. Hallotta, amint az apja és az idős Martonfy gróf arról beszélnek, milyen előnyökkel járna, ha a két család szorosabb kapcsolatra lépne egymással. Hát... részéről ennek nincs akadálya. S tudta, Sándor részéről sem, hiszen a múlt hónapban igen nyilvánvalóan tudomására hozta, kedveli társaságát. De meg kell mondania Sándornak, az esküvővel nem várhatnak túl sokáig, mert vonzalmuk pár héten belül már látszódni fog Katalinon. S hiába szereti Őt annyira az apja, hiába lett eldöntve a házasságuk, szinte biztos, hogy kitekernék a nyakát.
És, hát Katalin fényes esküvőre is vágyott, hatalmas vendégsereggel, amit nagy pocakkal nem tehetnének. Akkor csak valami kis eldugott kápolnában esküdhetnének, két tanúval, s örökre szóbeszéd lenne, mennyi időre is született az ifjú gróf? Mert fiú lesz, ezt Katalin nagyon jól tudta. Fia lesz. Anyának ennél szebb dicsősége nem lehet.
Helyette is fiút vártak, s bár az apja rajongásig imádta, Katalin látta a szemében azt a pici kis fájdalmat,ami akkor jött elő, ha fiúgyermek közelében volt.

- Sándor... Gyula, hol a csudában vagytok?- Az öreg Martonfy gróf lassan bicegett a könyvtár felé.- Mindjárt itt vannak a Brazicsék. Azt akarom, hogy Ti is itt legyetek, amikor megérkeznek!
Az öreg gróffal nem lehetett ellenkezni. Ebben a családban parancs az Ő szava, és jaj annak, aki nem teljesíti azonnal.
- Sándor, Te gyere a dolgozószobámba, beszédem van veled.
Sándor és Gyula összenézett a kis szalonban. Ott szoktak olvasni délutánonként.
A két fiú le sem tagadhatta volna, hogy testvérek. Mindkettő sötétbarna hajú, fekete szemük csak úgy izzik, magasak, mint anyjuk, s makacsságuk, akaratosságuk sem marad el apjukétól.
- Már megint mit csináltál?- kérdezte bátyjától Gyula.
- Én... semmit. Esküszöm!
- Pedig akkor ordított így utoljára, mikor a barátaiddal szétvertétek az alvinci kocsmát.
- Az Déván volt, nem Alvincon.- mordult föl Sándor.
- Jaj, elnézést. Már nem tudom pontosan követni a baklövéseidet.
- Csak ezek a Brazicsék ne jönnének...
- Pedig Katinka is jön...
- Hát ez az!
- No, csak nem szerettél ki belőle?
- Ugyan már! Bele sem szerettem.
- Nekem nem úgy tűnt! Oh Katinka... Drága Katinka... Én nem tudok Maga nélkül élni...- énekelte Gyula elváltoztatott hangon. A válasz nem késett sokáig, egy hatalmas virágváza landolt mögötte a padlón.
- Még dobni sem tudsz.- nevette ki bátyját Gyula. - Szerintem siess, mert megnyúz.

Sándor lassan közelített apja dolgozószobája felé. Mindig gyomorgörcse volt, ha hivatta az apja, de most a szokásosnál is erősebben kínozta a fájdalom.
- Hívott apám.- lépett be halkan az ajtón.
- Tedd be magad mögött.- szólt rá az apja.- Beszédem van veled.
Sándor nem ült le. Vizes tenyerét a háta mögött összekulcsolta, szálfa egyenesen állt az apja előtt.
- Tudod, hogy ma jönnek a Brazicsék. Mihállyal én sokat beszélgettem az elmúlt időben, s megállapodtunk, Katinka és Te összeházasodtok.
A fiú nagyot nézett. Hát erre nem volt felkészülve. Ő és a házasság... Tudta jól, hogy ez egyszer bekövetkezik, de most... még élvezni akarta az életét. S ez nagyon is jó élet volt- feleség nélkül. Elég volt az apja fejmosását végighallgatni, nem hiányzott a nyakára még egy nyivákoló nőszemély is. Ráadásul pont Katinka. Unaloműzésre nem volt rossz, na de feleségnek? Abból már nem kért.
- Apám, én...
- Úgy láttam nagyon jól kijöttetek Katinkával. Szép, engedelmes lány, jó Martonfy feleség válik belőle.
- De nem nekem apám.- szólt halkan Sándor. Még a nyakát is behúzta, önkéntelenül.
- Karácsonykor be is je...- az öreg Menyhért gróf megakadt a mondandójában, mikor meghallotta a fiú válaszát. - Mit beszélsz?
- Nem veszem el.
- Miért? Hát mást szeretsz?
- Nem.
- Akkor nem értelek.
- Apám, én nem fogok most megnősülni. Még nem. Élni akarom az életem.
- A léhűtő cimboráiddal?- a gróf most már üvöltött. -Hát azt hiszed mindig minden disznóságodat elsimítok? Minden adósságodat kifizetek?
Sándor hallgatott. Nem mert az apjára nézni.
- És a tisztesség? Arra nem gondolsz?
- Nem értem apám...
- Nagyon jól tudom, mit műveltél Katinkával. Azt hiszed a szolgálók mind süketek és vakok? Azt hiszed nem pletykálnak?
Sándor elsápadt. Nem gondolta volna, hogy kitudódik élete legnagyobb ballépése. Ha egy falubéli lányt kap el... azt az apja szóvá sem tette volna. De Katinka az más. Most jól benne van a slamasztikában.
- Apám, én...
- El fogod venni! Azt teszed, amit mondok! Amilyen szerencséd van, bizonyára következménye is lett a dolognak, úgyhogy januárban meglesz az esküvő. Amit mondtam, megmondtam! Tűnj a szemem elől!
Sándor reszkető kézzel csukta be maga mögött az ajtót. Most mit tegyen? A fejében csak úgy száguldoztak a gondolatok. Elege volt az apjából, elege volt a vidéki életből, elege volt ebből az unalomból. Már a nők sem nagyon érdekelték. Falusi libák. Már tudta mit tegyen.
Gyorsan a szobájába sietett, vászontáskába rakta pár ruháját, a nagyapjától örökölt óráját, írószerszámait. A revolverét megtöltötte, s a zsebébe csúsztatta. Vadászpuskája a nagy szalon falán lógott, a család készpénztartaléka pedig a szülei hálószobájában volt. Magához vette mindkettőt, s rohant az istállóba.

- Menyhért! Drága Menyhért barátom! De örülök, hogy újra itt vagyok.
Brazics Mihály gróf lassan lépkedett le a szán lépcsőjén. Megölelte barátját, majd Gyula felé fordult.
- Szervusz fiam! Hát a bátyád?
- Hol van Sándor?- mordult a szolgálók felé az öreg gróf.
- Nem tom instállom. Az erdű felí láttam vágtatnyi, a vadászpuska is nálla vót.- válaszolta a lovász, kalapját gyűrkészve.
- No csak érjen haza...

Katalin lassan fésülködött a tükör előtt, álmodozva dúdolgatott, s a nyakláncán a medált nézegette. Sándortól kapta, az Ő portréja volt benne. Napjában százszor is kinyitotta, megcsókolta. Annyira szerette Sándort. Jó életük lesz itt, megértő felesége lesz. A hasára csúsztatta a kezét. Majd a vacsora után beszél Sándorral. Már alig várta, hogy lássa az örömöt a férfi arcán. Csak jönne már meg. Miért nem várta a kapuban? Hatalmasat dobbant a szíve. Lehet, hogy már nem szereti? Nem, az nem lehet. Hisz annyira bizonygatta! Oly szépeket mondott, úgy csillogott a szeme, mikor ránézett!
Csendben kinyílt az ajtó, apja állt a küszöbön. Arca szomorú volt, halkan szólt Katalinhoz.
- Bejöhetek?
- Be apám.- Katalin lassan megfordult. A kefét óvatosan az asztalkára tette, s apjára nézett.- Történt valami?
- Katinka. Beszéltél Sándorral a múltkor?
- Beszélgettem vele... de miről kérdez apám?
- A jövőtökről.
- Hát arról épp nem...
- De kedveled őt ugye?
- Igen, nagyon.- Katalin lesütötte a szemét. Nem akarta, hogy apja lássa, milyen boldog a mosolya, már Sándor nevének hallatán is.
- Lányom. Kérlek. Most nagyon őszintének kell lenned hozzám. A jövő függ ettől...- Mihály gróf nagyot sóhajtott, a válla is belegörnyedt.- Elcsábított téged az a fiú?
Katalint az ájulás kerülgette. Hát honnan tudja ezt az apja? Ki árulta el? Sándor megesküdött, hogy soha... senkinek...
Válaszolnia sem kellett. Apja rögtön látta rajta az igazságot.
- Katinkám... Kérlek figyelj most rám! Sándor elment. Most beszéltem Menyhérttel.
Katalin levegőt sem kapott. Mi? Elment... elment vadászni...
- Majd megjön...- a lánynak már remegett a hangja.- Vadászni ment... csak vadászni... vacsorára visszaér...- nem tudott már beszélni tovább, zokogva borult az apja vállára.
Mihály gróf nagyon haragudott a lányára. Pont az Ő lánya! De ahogy itt zokogott a vállán... nem érzett már dühöt, csak mérhetetlen fájdalmat. Majd a szíve szakadt a lányáért.

Katalin csendben feküdt az ágyán. Már nem sírt, de belül összetört valami. Végérvényesen. Nem tudta mit csináljon. Itt áll Sándor nélkül, terhesen, s isteni szerencse, hogy a szülei ennyire megértően viselkedtek vele. Nem egy kisasszonyról hallott, akinek nem volt ilyen szerencséje.
Talán elmehetne Aradra, édesanyja családjához, ott nem nagyon ismeri senki. Csendben megszüli a fiát, talán örökbe fogadja egy tisztességes család... Tudta, hogy mennek ezek a dolgok. Néha, egy-egy nemes kisasszony elutazott, hónapokra valami távoli rokonhoz, s mikor megjöttek, minden ment tovább, mintha nem történt volna semmi. Csak a szemük lett bölcsebb, a pillantásuk fájdalmasabb...
Tekintete a ládájára tévedt. Elhozta a ruháját. Azt a ruhát, amiben az oltár elé akart állni. Hiszen haza sem akart már menni az esküvőig... Odalépett a ládához, felemelte a tetejét,s csak nézte, nézte a csodás selymet. Gyönyörű csipkeszegély díszítette, a fátyol telis -tele volt hímezve gyöngyökkel... Megint sírni kezdett. Soha nem lesz már ez a ruha rajta, soha nem fogja viselni. Fogta a láncot, kikapcsolta, s bedobta a ruha mellé, ne is lássa többet.
Halk kopogást hallott, Gyula állt az ajtó előtt.
- Bejöhetek?
- Ne haragudjon kedves Gyula, de most nem tudok látogatót fogadni.
- Szeretnék beszélni magával. Tudom mi történt itt délután. Kérem engedjen be. Kérem!

Folyt. köv.