Éhes vagyok! Nagyon! S ez mostanában több szempontból is roppant kellemetlen.
Először is: fogynom kell, nagyon sokat. Másodszor: gyomorgyűrűt rakattam fel, ami meggátolja, hogy egyek. Abszolúte. Harmadszor:/ s ez a legkellemetlenebb/ van egy büfém. Gyakorlatilag a kecske- káposzta effektus állt fenn eddig, ezért volt szükség a gyűrűre.
Soha nem voltam sovány. Úgy hiszem, én kb. hatvan kilóval születhettem, legalábbis a fényképeken valahogy akképp festek. Természetesen a nagyik el voltak ájulva, micsoda édi kis dundus unokájuk van. Büszkén feszítettek a szomszédok előtt, mikor azok csak annyit mondtak: stram kis kölyök. /Azt csak mostanában értettem meg, hogy nyelvünkben a "stram" kifejezés egyet jelent az elhízott disznóval./
Gyermekkorom végig úgy zajlott, hogy az ebédlőasztal egyik felén hallgattam mamáimat: egyél már, másik felén anyuékat: ne egyél már... Szerintem ki lehet találni, kinek fogadtam szót nagyobb lelkesedéssel. Bár ebben sem én voltam a hibás. Mit lehet kezdeni az olyan nagyszülőkkel, ahol az egyik hivatásos szakácsnő, a másik meg úgy süt, hogy annak még a határon túl is híre ment, ahol a kamrában mindig van Frutti és Jaffa, és személyes sértésnek veszik, ha a frissen sült pecsenye zsírt nem kóstolgatjuk egész délután? Szóval nehéz gyerekkorom volt. Mire tizenéves lettem, már elértem a vágósúly alsó határát.
Komolyan aggódni kezdtem, ki fog így feleségül venni, de persze a mamáimnak ebben a kérdésben is határozott volt az álláspontjuk: a férfiak a töltött galambokat szeretik. Ami nem is gond, amíg galamb az ember, de mikor már a strucc felé kezd tendálni... Ám még így is "elkeltem".
Mondanom sem kell, férjem csont sovány, annyit ehet /és eszik is a piszok/ amennyit csak akar, akkor sem hízik, így szinte lehetetlen mellette a fogyókúra. Pedig már mindent megpróbáltam. A tornától csak még jobban ehetnékem volt, a tablettáktól beteg lettem, a teáktól már kivirágzott a fülem is, s mondanom sem kell, egy grammot nem fogytam.
Akkor kitaláltam, nem fogok foglalkozni az ennivalóval. Beszüntettem a főzést, a vásárlást, a konyhának még a közelébe sem mentem. Szegény férjem bírta vagy két hétig, aztán úgy döntött, akkor ő lép a tettek mezejére. Azt meg én bírtam csak két hétig. Amikor a főtt krumpli leégett, még azt gondoltam, ezt a rutintalanság számlájára lehet írni, ám mikor már a teafű is odakozmált, be kellett lássam, férjem számtalan jó tulajdonságai közül a konyhatudomány hiányzik. Így, ahogy betettem a lábam a konyhába, elkezdtek a kilók visszakúszni.
Terhességem alatt a "babámnak kell" felkiáltással gyakorlatilag minden órában ettem, hiába mondták nekem, hogy még egy csecsemőnek is csak kétóránként kell, én úgy voltam vele, az egyik óra az övé, a másik az enyém. Meg is lett az eredménye. Szülni már szinte az amúgy sem kevés súlyom duplájával mentem.
Elhatároztam, ez így nem mehet tovább. Komolyan veszem az épp aktuális diétámat, amit persze mindig holnap rögvest elkezdek, és persze futni is lejárok, mihelyt eláll a hóesés, nem esik az eső, kisüt a nap, nem lesz olyan meleg, kevesebben lesznek lenn, ha vége a filmnek, lemeznek, telefonnak... A variációk végtelenek, tudtam válogatni.
Egyszer vettem komolyan az elhatározásom, el is tört a vállam. Pedig csak kocogni mentem. Ám sajna nekem van egy elég rossz tulajdonságom, ha csinálok valamit, azt nagyon csinálom. Maximalista vagyok. Enni is mindig profi mód, maradéktalanul ettem. A kocogással sem volt ez másként. Addig kocogtam, míg úgy elfáradtam- kb. 5 perc után- , hogy alig bírtam megemelni a lábam. Bele is akadtam klasszul egy kiálló betonbuckába, s ahogy illik, keresztül is estem rajta. S mivel alapos ember vagyok, találtam egy másik betonbuckát is, azt a vállamhoz gyűjtöttem be, el is tört. Rendes munkát végezvén, két helyen is. Nem csoda, hogy ezek után elment a kedvem mindenféle sporttól. /Mondjuk ez így nem egészen igaz, sakkozni még most is nagyon szeretek./
Az évek gyorsan repültek, a kilók még gyorsabban jöttek, mígnem tavasszal úgy döntöttem, ebből már tényleg elég. Láttam egy műsort a gyomorgyűrűről, elhatároztam, belevágok. Aztán elhatároztam, hogy várok kicsit, ugyanis nincs rajta támogatás, és anyagi romlásba dönteném a családot.
Nyáron végre- valahára bevonultam a kórházba. Nem volt vészes, két nap alatt jöhet is haza az ember, de a vállam, az kikészült teljesen. Gondolkoztam egy darabig, végül is mi köze az ember gyomrának a vállához, de fölhomályosítottak: a laparoszkóp műtéthez gázt használnak, és hát nem ugrálhattak rajtam a műtőben, hogy minden buborék távozzon. Ha jobban belegondolok, nyugodtan megtehették volna, szerintem nagy különbséget nem éreznék.
Az első héten még el voltam foglalva a lábadozással, nem is tűnt fel, hogy nem tudok mást, csak folyadékot lenyelni.
A gond a második hét derekán kezdett felmerülni: kezdtem éhes lenni. Mit csinál ilyenkor az ember roppant okos lánya? Beleharap egy derekasat az előtte lévő méretes banánba. S persze azonnal, a másodperc tört része alatt rájön, ez hiba volt. Ilyenkor a rutinosabbja rögtön rohan a mosdóba, hátha távozik békésen... de a banán az nem olyan. Az tapadós. Az ragaszkodik a pozíciójához. Én meg a levegővételhez, úgyhogy komoly konfliktushelyzet volt kialakulóban kettőnk között. Megpróbáltam inni rá, de csak most derült ki, hogy a banán második szakmája az amatőr dugóság, de semmi vész, van hely a víz számára is, s benn is tud maradni, feltéve ha befogom az orrom  is... csak én ennél lassabb voltam. Egyszóval percek alatt több éves tapasztalatra tettem szert. Szükségem is lesz rá, mert ezentúl ezzel a gyűrűvel kell élnem.
Egyébként meg kell, hogy mondjam, roppant ronda. Eredeti szakmám ékszerész /nnna az is egy kecske- káposzta történet/, tudom mit beszélek. Krémszínű, bumszli vastag, semmi kis cizella, kövecske, valamicske rajta... elég snassz.
Visszatérve a banánra: lefelé távozott. Ám olyan fájdalmat hagyott maga után, hogy tényleg elment a kedvem az evéstől. Gyorsan felhívtam a dokit, normális-e ez így, ő meg gyorsan válaszolt: nem. Ez tényleg nem normális. Ugyanis nem lett volna szabad átférnie. Úgyhogy boldogan vár holnap a szűkítésre... Ezen? Mit lehet ezen még szűkíteni?
Nem is baj, bemegyek, majd ott látják a röntgenben mikor iszom a kontraszt sz**t, hogy ennél szűkebb már úgy sem lehetek. Bementem, látták, nyeltem, lehetek. Doki bácsim megjelent egy hatalmas injekcióval, kérdeztem ugyan, hogy ugye az övé lesz, de csak megértően mosolygott, és kérte, igyak még, ő meg nagy alattomban elkezdett szűkíteni. Egy pillanat alatt előjött a banán effektus, volt fuldoklás- köpködés meg minden, mire közölte, most jó. Most? Még a víz is gondolkodik, mielőtt lemenne. Nem hittem volna senkinek el, ha azt mondják, a gyümölcslevet lehet rágni. Pedig lehet.
Nagy nehezen hazavánszorogtam, lefeküdtem az ágyra, néztem a plafont és vártam, mikor fogok éhen halni. Úgy egy -két órára számítottam, tovább nem bíztam benne, hogy kihúzom, de legnagyobb meglepetésemre túléltem.
Egy nehézsége lett viszont a családnak is, nem tudom lenyelni a nyugi bogyóimat sem. Először még érdekes volt az alapfokú vibrálás, de egy hét után már tüzet okádtam. /A gyerekek ki is írták suttyomban a büféajtóra: Sárkány- lak/
Tennem kellett valamit, megpróbáltam lefoglalni magam.
Kötni fogok. Igen, az jó lesz. Vettem hét kiló fonalat, és megtámadtam a családot. Kedvenc gyerekem rögtön lepattintott, ő ugyan föl nem veszi ezeket a nyanyás izéket, párom a második pulcsinál kezdte feladni, így rákattantam a kutyára. Gyorsan kötöttem is neki vagy hat kiskabátot. Hát nem volt boldog tőle. Férjem próbált lobbizni nálam, hogy egy óriásbundás kiskutyának nem feltétlen szériatartozék a kabát, de ha meg újra neki kötök az rosszabb, így vigye csak el a kutya a balhét.
A fonal elfogytával áttértem a gyöngyhímzésre. Mindent kihímeztem. A blúzoktól kezdve, a papucsomon át, a kutyakabátokig, mindent. Családom kezdett bujkálni előlem.
Egy nap meglepetés ért. Régóta nem álltam már mérlegre, leszoktam róla vagy tíz éve, de most kíváncsiságból rámerészkedtem. Uram atyám! Mínusz húsz kiló. Éreztem én, hogy kezd lógni rajtam mindenem, de ez... hihetetlen.
Újabb hobbit találtam magamnak. Ki kell cserélni a ruhatáramat. Ebbe párom is beleegyezett- addig se neki kötök- csak azt nem értette, miért jövök haza cipők tömkelegével. Ej... hát a lábam is tud fogyni, neeeeem? Mondjuk ezt nem vette be.
Úgyhogy most már csak egy gondom van. Éhes vagyok. A doki szerint el fog múlni. Ja. Úgy tíz- húsz év múlva.