Tisztázzunk egy kérdés mindjárt itt az elején. A férfi dolga a kocsi takarítás, az asszonyé a lakás csinosítása. Nem? Szerintem így van, a férjem szerint nem annyira. Azon nem csodálkozom, hogy nem értünk egyet, megjegyzem még soha az életben nem fordult elő velünk, de most kedves párom korlátozni próbál. És én azt nehezen viselem. De bocsánat, kicsit előreszaladtam.
Az egész probléma egy lakásfelújítással kezdődött. A régi lakásunkéval. Szép lett, jó lett, sokba is került, marha sokáig is tartott, s ebből lett a baj. Ugyanis időközben véletlen megváltozott az ízlésem. Nem tehetek róla, megesik ez az ember lányával néha.
Jöttem- mentem a lakásban, nem találtam a helyem, mindennapi rutinná vált a szekrények tologatása, de az sem segített.
Újabb ötletem támadt: lecserélem a dísz kütyüket. Természetesen, amit első nekifutásra vettem, nem mutatott sehogy. A második garnitúra jó lett volna... ha a Laci nem közli, hogy annál még a natúr verzió is jobb. Harmadszorra sikerült olyan kis porfogókat összevásárolnom, ami nekem is tetszett, és ő is... elviseli. Meg kell, hogy mondjam, nem is gondoltam volna, hogy ilyen hárklis a férjem.
Mire mindent kicsomagoltam és szétpakoltam, eltelt vagy három nap. Az újrapakolással is eltelt vagy kettő. Laci szerint jól van ez, mert így legalább egy hétig csendben voltam. És én tényleg csendben is maradtam volna, de...
De az öcsémék vettek egy lakást. Egy nagyon szép lakást. Ahol lehet a falakat is kibontani! Nekem ez volt az álmom. Apu egyszer megígérte, ha nem fejezem be ezt a bonthatnékot, kivisz egy bontáshoz, s ott rombolhatok kedvemre. De nem értette a lényeget. Mindenféle fölösleges fallal van tele a lakásunk, s én itt akartam kibontani cirka a háromnegyedét, de a család mérnökállománya egy emberként hördült fel... szóval nem lett belőle semmi.
Kezdtem más szemmel nézni a lakásunkat. Át kéne alakítani. Laci szemöldöke a tarkójáig szaladt, azt nem képzelem, hogy szétszedi, amit két hónapja rakott össze... neeeem, én nem képzelem. Tudom. Ezért találtam ki, hogy költözünk.
Azon nyomban meg is osztottam férjemmel korszakalkotó ötletemet. A szemöldöke már a háta közepén járt, és olyan furcsán himbálta a fejét... de egy óra után újra jött ki hang a torkán. Csak nem olyan, amilyet én szerettem volna. Lehet, hogy nem akar költözni?
Első lendületében kerek- perec közölte, nem megyünk sehova. Ezt egy másodpercen belül meg is bánta, mert én valahogy úgy működöm, amit tiltanak, azt csinálom. Ennyi év házasság után ezt már ő is megtanulta, csak elfelejti néha.
Hogy mentse ami menthető, meg akart vesztegetni. Nem átallotta azt mondani, vegyek magamnak inkább egy vagon ruhát. Mondanom sem kell, szót fogadtam véletlen, de költözni... azt fogunk.
Utolsó szalmaszálként még abba kapaszkodott, hogy október végén nem olyan könnyű egy lakást eladni. Hogy lássa, én is képes vagyok kompromisszumokra, megállapodtunk, ha novemberig nem adjuk el, maradunk.
Közben öcsémék már a felújítás közepén jártak, egyre csak szépültek, teljesen izgatott voltam.
Az összes létező ügynökséget felhívtam, s hál'istennek el voltak ájulva a lakástól. Férjem csendes kérdése csak annyi volt, ha mindenkinek tetszik, nem lehet, hogy velem van a gond? Ki van zárva. Végül is van olyan ember is, aki autó helyett Smart-ot vesz magának, s még boldog is vele.
A második napon egy fiatal pár csöngetett. Mikor ajtót nyitottam. a hölgy nem mondott semmit, a fejéhez kapott, s közölte a férjével:- Ez az enyém! Némi hasonlóságot véltem felfedezni a két család között.
A költözésre kaptunk két napot, ami jó is és rossz is volt egyben.
Jó volt, mert így Laci picit sokkot kapott, és nem ellenkezett, de rossz is volt, mert momentán nem volt másik lakásunk. Még.
Így maradt a mindig biztos pont, a szülői ház.
Anyukám furcsán vette a levegőt a telefonban, mikor kértem tőle, maradjon már otthon másnap, mert megy a bútorszállító, de aztán rájöttem, elfelejtettem nekik szólni, hogy eladjuk a lakást. Ez egyébiránt sajnos rossz szokásom /az egyetlen/, intézkedek, jövök- megyek, csak elfelejtek szólni mindenkinek.
Apukám kicsit próbálkozott, hogy szűken leszünk /ugyanis az öcsémék sem készültek el még/, nem egyforma az életritmusunk /naná, én négykor kelek/, nem férnek el a bútorok sem... Némi aggodalmat hallottam a hangjából.
Mikor elindultunk megkeresni álmaim lakását, picit bajban voltunk, mert én már tudtam az milyen. Persze, nem találtunk olyat. Már mindenhol várólistán voltunk, mikor befutott egy, pont az öcsémék házával szemben. Mondanom sem kell, az egyébként nagyon okos kislányom rögtön kitalálta, innen milyen klasszul lehetne csúzlival lövöldözni a keresztapjára, s volt olyan roppant aranyos osztálytársa, aki hozott is neki egyet...
Szóval a lakás. Hát mit mondjak. Igazi retro. Ott harminc éve nem nyúltak semmihez. S ezt szó szerint kell érteni. Mondjuk engem igazából nem érdekelt milyen állapotban van, úgy is lehéjaznám, bárhogy néz ki. Próbáltam a lakásban rejlő lehetőségeket a férjemnek ecsetelni, de túl mélyen lehettek, mert ő csak nézett maga elé bepárásodott, üveges szemekkel. Olybá vettem, nincs ellenvetése, hát megvettük.
S innentől kezdve jött el az én időm. Imádom a lakásokat rendezgetni, újítgatni, alakítani... Apukám meg is jegyezte, hogy a normálisabbja mindezt más lakásával csinálja, s még pénzt is kap érte, de rólam leperegnek a pikírt megjegyzések.
Elhatároztam, a lakásunk színes lesz. Mindjárt meg is álltam a feketénél. Konyhának az pont jó. Laci annyit kikönyörgött, legalább a bútor legyen fehér, de akkor meg már nem olyan döbbenetes a hatása, így kitaláltam, a falak legyenek élénk narancssárgák. Nem mondom, szokni kellett, de igazán szép lett.
A gyerekszobát Andikára bíztuk, akkoriban ő a kék korszakát élte, így minden kék lett. Ahogy kék lett a hálónk is, mivelhogy a Télapóim /mind a 39/ oda lettek száműzve, s a téli hangulathoz a kék illik a legjobban.
A nappalival bajban voltam. Van egy nagyon szép alabástrom dobozkám, azt vittem magammal színmintának. Laci megemlítette, inkább a bútort kellet volna vinni, de akkor ő még nem tudta azt, amit én már igen: új bútoraink lesznek. Ilyen apróságokkal még nem akartam zavarni.
Azért voltak nehézségek is, nehogy jól érezzük magunkat.
A villanyszerelő szabályos röhögő görcsöt kapott, mikor elmeséltem neki, hová mennyi konnektort kéne feltenni. Bár lehet, hogy igaza volt, tényleg nem használok egyszerre tizennyolc konnektort a konyhában. Mondjuk akkor már nem röhögött, mikor a rommá olvadt vezetékeket huzigatta ki a falból, viszont amikor a számlát benyújtotta, újra elfogta a jókedv. Vidám kis fickó volt, az már szent igaz.
A következő nehézség a radiátor- cserénél adódott. Ugyanis mire odáig jutottunk, hogy az következik, beindult a fűtésszezon. A szerelő ajánlgatta a májusi időpontjait, de arra meg apu mordult fel /tényleg kicsit szűken voltunk otthon/,  úgyhogy kaptam a telefont, és bevetettem magam. Elsírtam az ügyintézőnek a bánatom, hogy folyik a radiátor, itt állok a két hónapos csecsemőmmel télvíz idején a hideg lakásban /miközben a kilencéves "csecsemőm" ott vihogott mellettem/, már beáztattuk a fél házat... A végeredmény az lett, hogy szerelhettünk.
Pár apró malőr a hálóban is akadt. Kezdődött azzal, hogy az új erkélyajtó alacsonyabb volt, mint kellett volna, nem lehetett kinyitni. Az új ajtó meg- mihelyt a helyére került- kidőlt a parapett fallal együtt. De két hónap alatt ez is megoldódott.
Az már tényleg csak egy apró szösszenet volt a történetben, hogy a kőműves még az előtt hermetikusan befalazta a kádat, mielőtt a vízszerelő egyáltalán köszönni tudott volna. De nem baj, az a csempe amúgy sem volt a szívem csücske, miután megvettük, láttam szebbet. Végül is tiszta mázli, hogy így történt. Laci még ma sem hiszi el, az én kezem nem volt benne.
A szőnyeggel ugyanígy jártam, de akkor már megmakacsolta magát a férjem. 
Készülgetett a lakásunk szép lassan, mikor apu feltette a költőinek egyáltalán nem nevezhető kérdését: nem tudna-e esetleg szép gyorsan készülni a lakás? Nem! Korábbi tapasztalataimból azt szűrtem le, ha az ember kihagy valamit, az a beköltözés után tuti úgy fog maradni mindörökre. Ezért én csak akkor voltam hajlandó átköltözni, ha az utolsó kép is a helyére kerül... Két napunk volt. Aminek az lett a vége, hogy két küszöb mind a mai napig nem került a helyére. Igazam lett megint.
Az ember lakva tapasztal, így nekünk is egy hét után kezdtek előjönni a gyerekbetegségek.
A konyhában a sok fényes fekete felület miatt egy mukkot sem látok úgy tükröződik, a narancs tapétától kifolyik a szemünk, a hálóban nem fér el a sok Télapóm, de a legnagyobb gond az lett, hogy a hófehér kiskutyánk nem igazán kompatibilis a sötétkék szőnyeggel. Viszont! Mivel az említett darab plüssből van, gyakorlatilag lehetetlen kiporszívózni. Én két alternatívát vázoltam: vagy cseréljük ki a szőnyeget, vagy legyen kopasz a kutya. Hát nem arattam sikert.
Hát így élünk- küszöbök nélkül- már lassan három éve a szép új lakásunkban... ami tényleg nagyon klassz lett, de... de láttam egy szép terasz- garnitúrát az egyik magazinban, és rájöttem, nekem mennyire hiányzik a terasz az életemből. Csak az újságot nem találom sehol, pedig tudom, hogy ide tettem az asztalra...