Tavasz van, nemsokára itt a lenge-ruha szezon, mindenki vágyik arra, hogy feszes karokkal, combokkal domborítson.
Én is úgy döntöttem, bevetem magam a testedzés örömeibe. Ugyan nekem ez a fogalom így együtt kicsit idegen hangzású, de mit lehet tudni, érhetnek még meglepetések. És különben is. Annyi ember élvezi a mozgást, nekem miért ne sikerülne?
Sétálással kezdtem. Ugye az nem megerőltető, ha valaki nem mozgott régóta, nem ugorhat fejest a lecsóba. Szóval séta. S, hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, a butikok felé vettem az irányt. Sétálni ott is lehet, s legalább jól is érzem magam közben.
Arra hamar rájöttem, a kis tűsarkú szandijaimat nem arra tervezték, hogy én sportolásként rójam a köröket az üzletekben. Nem is bírták sokáig. Fittebb sem lettem, viszont beszereztem egypár felejthetetlen tyúkszemet.
El is határoztam, inkább fittnesz terembe fogok járni. Persze ahhoz is kell egy- két göncöt vennem, kinyúlt macinaciban nem állíthatok le annyi ember közé.
Mindjárt három garnitúrát is vettem mindenből, mert mi van ha az egyikkel történik valami? Ha elszakad, vagy egyéb baleset fordul elő? Kell egy pótszerelés. Meg a biztonság kedvéért egy tartalék is.
A terem nagyon hangulatos volt, tele szuper csillogó gépekkel, hatalmas tükrökkel, lelkes emberekkel.
Első utam a szobabiciklik felé vezetett. Rögtön nem sikerült rá felülnöm, valahogy magasabbra volt állítva, mint az nekem kényelmes lett volna.
No nem baj, ilyen hamar nem adom fel, majd nagy lendületet veszek, és felpattanok a tetejére. Hát pattantam is, csak a túloldalon, a padlón, mert egy kicsit túlugrottam. Nem ütöttem meg magam, csak az fájt, mikor a bringa rám borult, és a sebességmérő homlokon nyomott. Egész muris karika díszelgett a fejemen, és ha elég közel hajoltam a tükörhöz, egy-  két számot is kivehettem rajta.
A második próbálkozás már sokkal sikeresebb volt, fenn tudtam maradni a tetején.
Én nem tudom mit esznek annyira ezen a szobabiciklin, öt perc után már mindenféle bajom volt. Az, hogy térdig ér a nyelvem, nem lepett meg, az elmúlt tíz évben tudatosan kerültem mindenféle testmozgást, de arra, hogy a fenekem helyén izzó parazsat fogok érezni, nem számítottam. A lábam önálló életre kelt, úgy döntött hátrafelé sokkal könnyebb tekernie, így újabb öt perc után úgy gondoltam, ennek már semmi értelme. Ezek szerint a bicikli nem az én műfajom.
A súlyzók felé vettem az irányt, a karom még használható volt. Úgy ítéltem meg, nem nevettetem ki magam holmi kis háromkilós vackokkal, ide nekem az ötkilósakat, ne aprózzuk el.
Az első két kar emelés még játszi könnyedséggel ment, vitte a lendület, a harmadiknál azonban azt éreztem, a fenekemből a parazsak a karomba vándoroltak, és nem hagyták mozdulni. Pánikba estem. Gyorsan körülnéztem, hátha találok valakit, aki elszedi tőlem ezeket a mázsás vackokat, de épp nem közelített senki, így lassan elkezdtem araszolni az állvány felé, ahol a súlyokat tartják. Ez belekerült vagy negyed órába, így mire odaértem, kellőképp kifulladtam. Egy utolsó erőfeszítéssel megpróbáltam a helyükre emelni őket, ám ez végzetes hiba volt.
Mondjuk azt, hogy az állvány mögött egy kétméteres tükör van, hülye ötletnek tartom. És az, hogy olyan közel vannak egymáshoz a gépek, szintén nem jó, mert menekülés közben, ha tűz üt ki, vagy ha teszem azt szanaszét repkedő súlyzótárcsák elől kell rohanni, nagyban megnehezíti az ember dolgát.
Miután otthagytam a férjem háromhavi keresetét a renoválásra, úgy döntöttem, nem nekem való a társas edzés. Jobb lesz otthon, kényelmes magányomban gimnasztikázni. Hiszen akkor nem vagyok időhöz kötve, úgy és addig csinálom, ahogy nekem jól esik, még a kedvenc sorozatomat is nézhetem közben, ami nem elhanyagolható szempont. Megújult lelkesedéssel léptem a tettek mezejére.
Egészen addig, amíg nem kellett lefeküdnöm a földre, jól ment a dolog. Hamar belejöttem a ritmusba, kellemes izomlázat éretem... szuper, ez nekem való. De!
De elfelejtettem a kutyám elzárni. Így, mikor a talajgyakorlatokhoz értem, úgy döntött, besegít.
A has présnél nagyon tetszett neki, hogy mikor bekapja a hajam, és én felülök, az kicsúszik a szájából. Azt hitte ez is olyan játék, mint mikor a törölközőjével huzakodunk. Öt perc alatt úgy megtépte a frizurám, hogy az a fodrászomnak is dicséretére vált volna.
Csípőemelésnél meg az tetszett neki, ha a hasamra ül, fel- le tud liftezni. Néha még örömében ugrált is egy kicsit.
Az már csak hab volt a tortán, hogy lábemelésnél a zoknimban vélte felfedezni az első számú közellenséget. Addig nem is nyughatott, míg le nem rángatta rólam, s pillanatok alatt szét is cincálta.
Megtépve, megtaposva, úgy éreztem talán kocognom kéne inkább. A házunk mellett van egy kis tó, rengetegen kocognak a partján, így én is oda mentem. Vittem a kutyát is, neki is jót tesz egy kis rohangálás.
Egészen addig minden jól ment, amíg fel nem tűnt a láthatáron egy másik kocogó. Meg egy másik kutya. Ha külön- külön jöttek volna, talán nem történik baj, de így együtt... életveszélyes kombinációnak bizonyult. Lehet, hogy nem említettem még, de az én kutyám kissé antiszociális.
A kutya tetszhetett az enyémnek, ám a kocogó nem annyira, mert miközben elkapta a gatyáját, kicsit meg is stuccolta a bokáját. Bár morogni csak akkor kezdett, mikor a kocogó próbálta lerugdosni magáról. Az én sikolyaimmal- mivel lobogtam a póráz után- a pasi ordítása és a kutya morgása, igazán élvezetes reggeli ébresztőt nyújtott a környék lakóinak.
Hogy mentsem ami még menthető, rántottam egyet a kutyán, mire nem ő, hanem én repültem egy nagyot. Sajna a nyakörve megadta magát, s én egy rövid ám annál látványosabb zuhanás keretén belül a tóban landoltam. A tavacska ugyan pici, ám annál mélyebb, így partra evickélésem sem volt épp mindennapi látvány. Úszás is letudva, csak az zavart egy kicsit, hogy bámultak vagy ötvenen.
Ezek után rájöttem a sportolás nem nekem való, hisz mennyi válfaját kipróbáltam, de egyik sem volt az igazi. Még a sétát élveztem a legjobban mindközül. Fogtam hát a legújabb kis szandikámat, a pénztárcámat, és nekiindultam az egészséges élet jegyében... a sétálásnak. Hiába no, a sportolás rengeteg áldozattal jár, higgyétek el nekem.