Most nem menekülhettünk. Tavaly kimaradt, idén mindenképp el kellett vinni Andit a Vidámparkba.
Laci megpróbált mindenféle fusi munkát beszervezni arra a napra, de közöltem vele, ez már alapos válóok, meg ne próbáljon egyedül hagyni a két elvetemülttel. /Lányom barátnője is a bujtogatók között volt./ Ja, és az sem ér, ha a kocsiban vár meg minket. Rutinos alkudozó vagyok már.
Az első meglepetés a pénztárnál ért minket. Nem tiketteket kell venni, hanem napijegy van, amivel oda és annyiszor ülhetünk fel, amennyiszer csak akarunk. Mondjuk a jegyszedő srác nem pont így fogalmazott, szerinte oda és annyiszor hányunk, amennyiszer csak akarunk. Ez elgondolkodtatott.
Ahogy beléptünk, Laci közölte, rá ne is számítsunk olyan szerkentyűknél, ami egy kicsit is elemelkedik a földtől, és gyorsabb az én kocogó tempómnál. /Azt hitte vicces./ Ahogy elnéztem, nem sok mindenen látjuk majd, maximum a mesecsónaknál, ahol még mindig a "János vitéz rövid kalandjai" szólt.
A lányok egy igen érdekes alkalmatosság felé vették az irányt, a neve "Ikarusz" volt. Kis madár alakú csónakokból állt, ami négyesével forgott, és egy oszlopon emelkedett. Amíg csak emelkedett, nem volt baj, bár akkor tudatosult bennem, hogy is volt a történet Ikarosszal... meg a nappal... De nem volt időm ezen rágódni, mert ahogy felértünk, eltűnt alólunk a föld. S a pörgés még csak most kezdődött... Mint utólag kiderült, nyolc emelet magasságában jártunk. Sikítottak a lányok, sikítottam én is. Ők jókedvükben, én rémületemben. Ők akartak még menni párszor, én nem annyira. Ők győztek, én... majdnem.
A következő a Luping-Star volt. Aki még nem próbálta, higgyen nekem... nagyon durva. Először az ember nem lát mást, csak egy irdatlan hosszú hullámvasút körvonalait, és a HURKOT! Bezony. Az is van neki.
Egyszer már ültem rajta, de másra nem emlékszem, csak arra, hogy leszállás után nem tudtam elsőre feltenni a napszemüvegem. Mondtam a Lacinak, hogy ne is nézzen oda, mert még a földön is gondjai lesznek, s rohantam, mert a lányok már beszíjazva, elősikítva ültek a kocsiban. Sok mindenre most sem emlékszem- enyhe sokkot kaphattam- csak arra figyeltem fel, mikor a nyakláncom /kb. ötkilós bizsu/ orrba vágott, gondolom a hurokban. Hát igen, mindig tanul az ember. Fejjel lefelé, ne viseljünk önvédelmi kutyaláncot.
Itt is történt némi újítás, lefényképezik a delikvenseket a legkényesebb pillanatban. Ami természetesen a hurok közepe. Ahhoz hasonló képet vágtam, mint aki három kiló citromon már túl van... éhgyomorra.
A következő kínzószerszám elsőre elég békésnek tűnt, de elkövettem azt a hibát, hogy nem láttam működés közben, úgy ültem fel rá. Hasonlított egy picit a mozik széksoraihoz, csak olyan védelmi berendezés tartozott hozzá, ami után csak a fejünk látszott ki belőle. Bár még ennyi se lett volna. Mikor emelkedni kezdtünk, akkor vettem észre, hogy egy helyes kis medence van alattunk. Csak nem fognak minket belelógatni? Mindegy, papucsban vagyok, az hamar megszárad. Hittem én. Arra nem gondoltam, hogy a hajam lesz vizes. Mert ennek a kis herkentyűnek az volt a heppje, hogy leng egy picit, aztán picit jobban, és hopp... fejre áll. És áll. Nem átlendül, hogy csak kicsit kapjunk agyvérzést, neeem... ez stop, áll mint a cövek. És ereszkedik. Persze a vízbe. Sikítottam, míg fel nem tűnt, hogy ez már inkább bugyborékolás, így abbahagytam. Persze a lányoknak ez is tetszett.
A harmadik kör után úgy döntöttek, már elég sokat nyeltek, ki kéne hányni, ezért elráncigáltak egy klasszikus, centrifuga- elven működő "Polip"-hoz. Ezt is nagyon élveztem, főleg, hogy csak foszlányokban láttam a külvilágot, bár amikor a lányok beúsztak a látóterembe, valahogy soha nem tűnt úgy, hogy kapaszkodnának. Lehet, hogy azért, mert nem is kapaszkodtak.
Két kör után megszáradt a hajam, elég fura féloldalas lett.
A következő gép már álló helyzetében is félelmetes volt, hát még mikor megindult alattunk. Egy kör alapra rakták az üléseket, kifelé fordulva, és úgy kellet rá felülni, mint egy motorra. Csak a derekunknál volt egy rögzítő kar, és semmi más egyéb. Meg kell, hogy mondjam, már akkor sem tetszett, mikor csak pörgött, ám tetézve a bajt, még csúszkálni is kezdett egy fél csövön. Az embernek az volt az érzése, elrepülünk a fák felett, mint az ufók a csészealjon.
Mikor erről lekecmeregtem, közöltem a lányokkal, csak békésebb dologra vagyok hajlandó felülni most egy darabig. Mondjuk az emlékmű körhintára. Fintorogtak rendesen, de azért jöttek ők is. Laci nagyon élvezte, úgy vágtázott a lovon, hogy a kezelő már rá is nézett. Jelentőségteljesen. Ezt csak azért volt nehéz felhőtlenül élvezni, mert a ló úgy csúszott, és annyira nehéz volt kapaszkodni rajta, hogy úgy éreztem magam, mint a hullámvasúton.
Mint a palackba zárt szellem, úgy robbantak ki a gyerekek a körhinta épületéből, s meg sem álltak a vadvízi csúszdáig. Rosszat sejtettem. Velünk szembe csak bőrig ázott, csöpögő emberek jöttek, s kárörvendően vigyorogtak. A pályára nem lehetett belátni, gondolom nem véletlenül.
A csónakokba meghatározott módon kellett beülnünk, meghatározták, hogy én üljek leg elől. Nem tetszett.
Az első vízesés még kicsike volt, nem történt semmi zuhany, kezdtem élvezni a dolgot. A második zuhatag ugyan nagyobb volt, de még ezt is túléltem, s pár csepp permeten kívül tényleg alig látszódott rajtunk valami.
Már épp a kikötéshez készülődtünk, mikor a mögöttünk jövő csónak a második zuhatag végére ért. Nem láttam mást, csak annyit, hogy egy hatalmas vízfal közeledik felénk, és lecsap ránk. Illetve rám. Merthogy ezért kellett előre ülnöm. Hogy a törpék árnyékban legyenek. Az én árnyékomban. Körülbelül hat hektó víz fröccsent a nyakamba a büdösebb fajtából, ami nem kis derültséget keltett mögöttem. Konkrétan visítozva röhögtek rajtam a gyerekek. Ekkor már kicsit elegem lett, haza akartam menni.
Laci, hogy jobb kedvre derítsen, vett nekem egy vattacukrot. Maradéktalanul ezt sem tudtam élvezni, mert fújt egy kis szél. Nem nagy, de ahhoz épp elég, hogy a vattacukor nagyja a fejemre és a ruhámra ragadjon, s mivel az vizes volt, bele is olvadt rendesen.
A kocsiba nem tudtam bekapcsolni a biztonsági övet, mert félő volt, hogy az örökre rám köt. Az ablakot sem lehetett felhúzni, mert olyan büdös döglött- tó szagom volt, hogy a többiek megfulladtak volna. Jelzem, én is. Így viszont annyi tücsköt- bogarat összeszedtem, hogy apósom ennyi csali legyet csak szüli napján kapott utoljára.
Klassz volt hazaérni, megfürdeni... immár saját akaratomból.
De jó, hogy csak egy év múlva lesz újra gyereknap, nem valószínű, hogy sűrűbben túlélném.