Égiek

Marcsi mindig, mindenhová rohant. Reggelente, mikor pánikszerűen elhagyták a lakást, a gyerek néha csak úgy lobogott utána. Már messziről nyomkodta a kocsi vezérlését, hogy mire odaér, kinyíljon az ajtó. A táskák röptében a csomagtartóba, gyerek az ülésen, padlógáz… már hűlt helye is volt. Piros lámpáknál, dugónál türelmetlenül dünnyögött, minden kerülőutat kitapasztalt már a környéken… mégsem volt elég a nap huszonnégy órája.
Nem figyelt magára, pedig néha zakatolt a szíve, kipirosodott az arca, néha ólmos fáradtságot érzett… de menni kell tovább, hajtani kell, minden kell, semmi nem elég, semmi nem elég jó. Huszonegyedik századi szupernő- mondhatnánk, csak ő nem érzékelt ebből semmit. 

Nem vette észre azt sem, hogy már jó ideje figyelték. Ősz hajú, töpörödött bácsika ült a panelházuk mellett a padon, minden reggel, minden délután. Öreg szeméből végtelen bölcsesség, nyugalom áradt. Minden nap tanúja volt ennek az ámokfutásnak, s sokat mondóan hümmögött csak.

Egy délután Marcsi vitte le a kutyát sétálni. Észre sem vette, hogy magában beszél, a teendőit vette számba, mikor megbotlott a járdára kilógó bot végében. Nagy nehezen sikerült visszanyernie az egyensúlyát, halk bocsánatkérést motyogott, s már rohant is tovább. A bácsika mosolyogva nézett utána.

Másnap szinte ugyanígy járt, de akkor már idejében észrevette a botot, játékosan átugrotta, s még egy halvány mosoly is futotta tőle az idős ember felé.
Harmadnap már a bácsika köszönt előre, s egy pillanatra meg is állt, hogy a kutyus is barátkozzon az új ismerőssel… nem telt el egy hét sem, Marcsi azon kapta magát, hogy szinte várja a találkozásokat ezzel az emberrel. Jó volt pár mondatot váltani vele, de megesett az is, hogy csak hallgattak pár percig egymás mellett… valahogy átragadt rá is az a végtelen nyugalom, ami ebből az idős emberből áradt. Olyan érzése volt, mintha világ életében ismerte volna, mintha mindig is a napjai része lett volna. Rohanó életében ez a pár perc jelentette a tökéletes pihenést, felfrissülést. Beszélgettek a múltról, a célokról, az élet gyönyörűségéről, amit Marcsi annyira nem ismert eléggé. Teljesen átértékelődött benne a fontosság fogalma, a szépség, a gazdagság… máshogy kezdte látni az életet.

Egy nap, épp kilépett a kapun, mikor elkezdett szúrni a bal oldala. Kicsit szédült is, de nem igazán figyelt a tünetekre, sietett tovább. Már látta a padot, látta idős barátja szürke alakját, de valahogy nem tisztult a kép… mind jobban fájt az oldala, zsibbadt a keze, a póráz kicsúszott belőle, s ő hiába kapott utána, nem mozdult a karja…

Arra eszmélt, hogy egy mentőorvos hajol fölé, szólongatja. Nagy nehezen kinyitotta a szemét…
- Asszonyom, asszonyom, ne ijedjen meg, szívrohama volt, de már jó kezekben van, azonnal elszállítjuk a kórházba. Meg tudja mondani, hogy hívják?- Marcsi nagyon nehezen beszélt, alig értették szavát.
- Hol a… kutya?
-A szomszédja felvitte magához, ő értesíti a férjét is. Micsoda szerencse, hogy pont erre jött haza…
- Ott… az… az úr…
- Hol?
- Ott… a… padon…
- Nincs itt pad sehol. Milyen úr? Ő hívott ki minket? Asszonyom… ki értesített minket? Nem tudja?
- Biztos ő…
A mentőorvos összenézett az ápolóval, nem értettek semmit. Nem volt ott semmiféle férfi, nem volt ott pad sem. A szomszéd azt mondta, nem ő hívta ki őket, együtt érkezett a mentővel…

Marcsi nehezen gyógyult. Sokszor leküldte a férjét a házuk elé, hátha látja idős barátját, de többet nem találkozott vele. Kezdte azt hinni, komoly baj van a fejével, hallucinál, vagy lehet, hogy az is a betegsége előjele volt?

Pár év múltán szülei megkérték, nézze át a pincéjüket, válogassa ki, mi az ami kell onnan neki. Rengeteg kacatot talált, még a régi üzenő füzete is a kezébe akadt, lányának kinőtt ruhái, eltört játékok… és egy nagy halom régi fénykép. Letelepedett egy sarokba, és elkezdte szétválogatni őket. Rengeteg olyan képet talált, ami majd’ száz éves volt, olyan férfiak, nők voltak rajta, akiket még soha nem látott. Megpróbálta kisilabizálni a hátoldalukra írt kusza mondatokból, kik lehettek, de az ötödik „Mancika- István bátya” után elvesztette a fonalat. Jókat derült korabeli ruháikon, méltóságteljes, merev tartásukon… melengette szívét a sok arc, ez az ő családja.
Az egyik kép kicsit összeragadt egy másikkal, majdnem félrerakta mindkettőt, mikor engedett a ragacs, s előkerült egy fiatal férfi arcképe. Barna, hullámos haja kifésülve a homlokából… sűrű bajusza csinosan nyírva… sokszor látta már ezt az arcot nagymamája szobájában. A nagyapjáét. Édesapja korán elvesztette apukáját, egy éves alig múlt, mikor meghalt. Nem sok fénykép maradt tőle, ez volt az egyik. Marcsi mosolyogva nézegette még egy darabig, félretette, majd felviszi édesapjának, biztos sokat kereste már… ám hirtelen nagyot dobbant a szíve. A képhez kapott, s nem akarta elhinni… a szeme… a nagypapája szeme…
Ő ezeket a szemeket látta hónapokig a padon, ebből merített erőt, ez nyugtatta meg zaklatott idegeit… Ő mentette meg az életét.