Régi varázs

 

 

 

Elfehéredett ujjpercekkel szorította a telefonját. Nem tudott megszólalni. A vonal másik végén is csend volt, csak a halk lélegzetet lehetett hallani. Mennyi idő telt el azóta, hogy ezt a hangot hallotta. Tizenöt év… Nem változott, semmit nem változott.
Nem akart megszólalni. A másik még hallózott párat, majd éles kattanás… letette. Jól van ez így. Igen. Így kell ennek lennie. Mi értelme felkavarni a múltat? Annyi energiát fektetett abba, hogy még csak egy másodpercre se emlékezzen. Semmire. A jóra se. A rosszra… olyan meg nem is volt. Csak egyetlen pillanat. De az földindulást hozott. Halált. Tényleg azt hitte, belehal.
A telefon újra megcsörrent. Türelmetlen, rikoltó berregését egyre nehezebben viselte. Nincs mese, fel kell venni.
Újra meghallotta a hangját. A türelmetlen, reménykedő, méz- ízű hangját. Soha senki nem tudta úgy mondani a nevét, ahogy ő, annak különleges dallama volt. Régen úgy szerette hallani.
Nem beszéltek sokáig. Pár tétova mondat, remegő hangú, izgatott kérlelés… már ez is több volt, mint amire képesnek érezte magát.  Hogyan lehet elmondani tizenöt évet két mondatban? Hogyan lehet ennyi idő kétségeit, érzéseit elmondani annak, aki…
Aki egyszer régen a minden volt. A világ közepe. Aki mindent megváltoztatott. A létével… s a nem létével. Hogyan mondja el neki, minden tette arra irányult ez alatt az idő alatt, hogy megvédje magát, a lelkét, hogy tudjon újra bizakodni, a jövőre gondolni.
Tudatosan választott egy másik életet, egy olyan életet, ahol nem sérülhet, ahol kiszámítható a holnap, ahol szükség van rá, vigyáznak rá, érzik, óvják…
Találkozni akar. Miért? Annak mi értelme? Már ez is sok. Áttörte a burkát. Eddig minden olyan jó volt. Nyugodt, csendes élet, gyengéd szeretet… Szerelem? Minek? Felesleges fájdalom, örök függőség. Nem. Sokkal jobb így.
Találkozni akar. Istenem. Azt nem lehet. Hogyan… azt nem teheti meg.
Találkozni akar. Már ő is. Milyen lehet? Mennyit változott? Boldog? Mit gondol? Mit érez? Mit érzett? Miért tette? Talán válaszolni fog. Nem akart mást tudni, nem is érdekelte más. De ez igen. Tizenöt éve nem tudja, csak a kétségek vannak. Tizenöt éve belehalt ebbe a szerelembe. De a leckét örökre megtanulta. Megtanulta értékelni a másikat, becsülni, és nagyon szeretni. De az más. Nem olyan, mint régen. Csendesebb, biztosabb, sokkal mélyebb, de mégis… más.
Már messziről meglátta. Olyan, mint emlékeiben. Az arca, a mozdulatai…
Az ő keze is remegett, mikor megérintette. Mosolygott, de a szeme nem. A szeme komoly maradt. Sok mindenről beszélgettek, de a múltat tudatosan kerülték. Egyiküknek sem volt bátorsága sokáig. Aztán valahogy mégis… tudták, beszélni kell róla. Amit az egyik eldöntött, a másik elfogadott.
Furcsa érzés fogta el, ahogy hallgatta. Mire jó ez? Kinek jó ez? Hallgatni a magyarázkodást… ennyi idő után már felesleges. Még tegnap is úgy gondolta, erre van szüksége… de itt, most… valahogy olyan olcsó volt minden. Átlátszó. Dagályos, érzelmes, hatásos… de olcsó. S már ismeretlen.
Mennyivel több, ami a jelen. Csendesebb, szelídebb, de mennyivel csodálatosabb… Hiszen ő maradt. Kitartott mindig, legyen bármekkora a vész.
Nézte, de már annak látta ami. Elmúlt a varázs. Most értette meg. Szerelem? Nem, az nem volt szerelem. Szenvedély… talán.
Rohant haza. A csendes, szelíd biztonságba. Ekkor értette meg. Otthon. A szerelem várta otthon.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=10992