Szerettem volna egy cipőt venni. Nnna nem valami flancosat, meg nem azért, mert mezítláb járok… csak szerettem volna egy cipőt venni. Az olyan… jó. A lelkemnek. Mondjuk a  férjem szerint kicsit túlzás egy hónapban hatszor lelki válságba kerülni, de ez már tapasztalat, a legjobb stressz oldó a cipővásárlás. Csakhogy…
Csakhogy a családom résen van. Laci már rég kijelentette, ha nem férek el a cipős szekrényben, szanáljak. Merthogy nagyobbat nem kapok, hiába is lobbizok. Még, hogy szanálni! De melyiket? Hiszen mindegyikre szükségem van. Vagy lesz. De biztosan volt. Még nem tudhatjuk, mikor lesz újra divat. Különben is, némelyik igen kényelmes. Jó, van ami nem, de azok meg kimondottan szépek. Laci szerint, ha nem lehet bennük járni, túl sok szükség nincs rájuk, de ezt egy férfi SOHA nem fogja megérteni. Szerinte kéne olyan cipőmnek is lenni, ami esetleg nem tíz centi magas sarkú, nem ázik be, nem fagyok meg benne, és nem könnyes tőle a szemem egy fél óra után. Pedig van olyan cipő, amiért érdemes sírni. Szoktam is néha, ha a színházban túl hosszú a szünet, de egy igazi nő ezt bevállalja.
Szóval, szerettem volna egy új cipőt. Már egy hónapja nem vettem, s kezdtek elvonási tüneteim lenni. Az a baj, hogy Laci újabban roppant rutinos, azonnal kiszúrja, ha közeleg a roham. Elsőként, mindig úgy intézi, hogy ne én legyek azon az oldalon, ahol a kirakatok. Ha ez nem válik be /márpedig nem válik be/, akkor mindig rohanunk, s azt hiszi, így nem látok meg semmit. Ám nekem már különleges képességem van, a szemem úgy működik, mint egy sorozat –felvevő fényképezőgép, pillanatképekből is összerakom a lényeget.
Ekkor jön az újabb csel. Mehetek vásárolni, de ő is bejön velem. Mondjuk, ezt eléggé tudom utálni, ez már célt ért párszor, tényleg elment a kedvem az egésztől. Ám hamar rájöttem, hogy nem ízlésficamos a lelkem, csak trükközik! A taktikája ugyanis az volt, hogy bármit felpróbáltam, azt lehurrogta azonnal, viszont rögtön mutatott helyettük olyat, amit ő kiválasztott.  Hát mit mondjak. A nagyikám biztos lelkendezett volna örömében, ha neki mutogatják, de én momentán cirka hatvan évvel vagyok fiatalabb, így csak furcsán bámultam. Viszont körülöttünk mindenki más sírva röhögött, s ezek után- mivel nem akartam még nagyobb feltűnést- lemondtam a vásárlásról. Mondom, ez egy darabig be is vált neki, de átláttam a trükkön. A következő alkalommal, a legnagyobb lelki nyugalommal masíroztam a pénztárhoz az ortopéd lábbelivel. Megéri az a kidobott pár ezer forint, hogy leszoktassam erről az uraságot. A terápia elsöprő győzelmet aratott, egy alkalom elég volt a leszokáshoz.
Már majdnem elaltatta az éberségem, nem szól egy szót sem, nem jött velem… azt hittem végre beletörődött a megváltoztathatatlanba… A meglepetés a pénztárnál ért, nem találtam a pénztárcám. Mármint a hivatalosat. Hát nem kivette a táskámból? Kénytelen voltam a félig hivatalosból fizetni. /Még jó, hogy a teljesen illegálisról nem is tud, az már tényleg a végső tartalék./ Ez az esemény arra késztetett, hogy átgondoljam a stratégiám, és rájöttem, kénytelen vagyok keményebb eszközökhöz folyamodni. A vacsora- megvonás pont jónak tetszett, és még indokom is volt rá, hisz nincs nálam a pénztárcám, miből vásároljak? Ám bevetnem már nem kellett, Laci közölte velem, nincs több energiája az ellenkezéshez, csinálok, amit akarok.
Sikerült. Mehetek a cipőboltba.
Már azt hittem, tökéletes győzelmet arattam, de be kellett látnom, én sem látok az orromnál tovább… Egy hétbe telt, mire rájöttem, mitől lett ilyen engedékeny hírtelen a férjem. Új szerszámbolt nyílt az utcánkban. Pont a cipőbolttal szemben.