Waffah nagyon egyedül érezte magát a gépen, komoran nézte a ködbe burkolózó várost, mely alattuk terült el. Szerette Londont, talán ez volt az egyetlen hely ebben az elátkozott világban, ahol önmaga tudott lenni. Itt nem kellett az abaját hordani, nem kellett a mutavváktól rettegni, hogy bottal megverik a nyílt utcán, csak mert egy rakoncátlan hajtincse elszabadult, vagy bokája egy óvatlan pillanatban kivillant. Itt szabadon érhette a szél az arcát, látott mindent tisztán, nem fedte el előle a napot egy vastag, fekete szövet… s itt majdnem úgy éltek, mint egy normális család.
A gép ereszkedni kezdett. A reptérről majd a szállodába mennek, ahol lefoglaltatták az egész felső szintet, hiába nincs szükségük annyi szobára, ez már presztizs kérdés az apjánál.
A szökést nem az első napra tervezte. Akkor még csak körülnéz, kipuhatolja lehetőségeit. Most nincs velük akkora személyzet, de a szállodából így is kockázatos lenne eltűnni, a legjobb lehetőség erre a vásárlás közben nyílhat… ha szerencsés.
Már elérkezett az ötödik nap is, mire összeszedte a bátorságát. Nem halogathatja tovább. Valamit Núr is érezhetett, annyira szomorúan, annyira kétségbeesetten nézte a kocsiban, a kezét is alig akarta elengedni. Waffah ahányszor nővérére nézett, könnybe lábadt a szeme, hisz nagyon is el tudta képzelni mi vár rá, ha kiderül, húga mellőle tűnt el. Talán Madzsid meg tudja majd védeni apja haragjától.
A Harrods’-ban  rengetegen voltak, de ez csak neki kedvezett. Milyen jó, hogy ez az új sofőr nem látta még fátyol nélkül, nem ismerik az arcát. Furcsállották ugyan, hogy most, amikor itt vannak, levehetné a fátylát, s mégsem teszi… de ezt mély hitének tulajdonította mindenki, hisz itt áll az esküvő küszöbén, menyasszony, s egy menyasszonynál ez az illő viselkedés.
Abajája alá egy teljesen hétköznapi farmert s pólót húzott, táskájában pedig sapka és egy napszemüveg lapult édesanyja ékszerei mellett. A mosdónál hosszú sor állt. Megszorította Núr kezét, egy pillanatra vállára hajtotta a fejét, s már el is vegyült a sok nő között. Ez az egyetlen hely, ahová kísérői soha nem tennék be a lábukat. Mire kijön, már át is öltözik, nem fogják felismerni.
A wc-n abajáját a tartáj tetejére tuszkolta, haját teljesen felcsavarva a sapka alá gyömöszölte. A mosdó tükrében eligazgatta magán a szemüveget. Micsoda érzés. Láthatatlan. Itt ez a rengeteg ember körülötte, és senki nem ismeri. Ez a szabadság.
Kifelé jövet látta, ahogy sofőrjük egyre türelmetlenebbül toporog a bejárat előtt. Lehajtott fejjel eloldalgott mögötte, s pár lépés után futni kezdett a mozgólépcsők felé.
Lenn a bejárat mellett még megállt egy bank automatánál, mert tudta jól, az lesz az első, hogy apja letiltatja a kártyát, mikor kiderül majd, eltűnt. Türelmetlenül várta, amíg a pénz elő nem került a nyílásból, s kapkodva, még kártyáját is az automatában hagyva sietett a bejárathoz.
Mikor kiért a szabadba, megrogytak térdei. Sikerült. Itt van. Egyedül van. Hírtelen nem is tudta hová menjen. Az országot nem hagyhatja el, nincsenek papírjai. Taxit fogott és a buszpályaudvarra vitette magát…

***

James utálta az esőt. Hiába élt Cornwallban már tíz éves kora óta, soha nem tudta megszokni ezt a tipikus angol időjárást. Mintha soha nem akarnának bezáródni az ég csatornái, s minden nyúlós- ragacsos a ködtől.
- Helló James!- kiabált neki barátja a söröző sarkából. – Itt vagyunk!
A helyiség zsúfolásig telt, szinte mindenki a futballmeccset nézte egy pofa sör mellett. James még soha nem járt itt, nem szokott ilyen helyeken túl sokszor megfordulni. Most sem nagyon értette magát, miért engedett barátja invitálásának, legszívesebben sarkon fordult volna.
Nagy nehezen eljutott az asztalig. Barátja nem volt egyedül, még két ismeretlen férfi ült mellette. Kiderült, kollégák ők is, csak egy másik emeleten van az irodájuk. James és barátja egy nagy gyógyszergyártó vállalatnál dolgoztak, mindketten labor technikusok voltak.
Gyorsan rendeltek neki is egy pohár sört, s máris mindenki a képernyő felé fordult.
Pár perc alatt meg is kapta az italát. James oda sem nézett, úgy köszönte meg, s csak akkor pillantott fel, mikor meghallotta a pincérnő irdatlan fülsértő akcentusát. Már épp mondani akart valami vicceset, mikor a torkára forrt a szó. Életében még ilyen gyönyörű lányt nem látott soha. A haja éjfekete, szeme, mint két izzó parázs, bőrének még a füst ellenére is bódító szantál illata érződött…
Waffah úgy állt ott az asztal mellett, mint aki gyökeret eresztett. Soha még ilyen zöld szempárt nem látott, mint amilyen ennek a fiúnak volt. Nem látta még itt egyszer sem a két év alatt, amióta itt dolgozott. Mosolya annyira kisfiússá varázsolta arcát, hogy ő is önkéntelenül elnevette magát…

Az első pár randevú túl félszegre sikeredett ahhoz, hogy bármelyikük is úgy érezze, lehet ebből a kapcsolatból életre szóló szerelem. Ám, ahogy múltak a hetek, mindketten érezték, sokkal többet jelentenek egymásnak, mint azt remélni merték.
Waffah mindent elmesélt a fiúnak életének arról a részéről, amit maga mögött hagyott, őszintén, semmit sem kihagyva. Mesélt arról a két keserves évről is, ami a szökése után várt rá, a nehézségekről, hogy munkát, papírokat, lakást szerezzen magának, a kínzó honvágyról, ami elfogta minden percben, ahogy kisütött a nap, a rejtőzködésről, hogy apja nehogy rátaláljon valahogy, anyjáról és nővéréről, akik úgy hiányoztak neki, hogy könnyes lett a szeme, ha csak rájuk gondolt… De Jamest mindez nem érdekelte. Csak az érdekelte, hogy mikor együtt vannak, a lány boldog, homloka kisimul, nem ül a szemében rettegés.
Egy év után kérte feleségül. Waffah boldogan mondott igent, hiszen életének ez az értelme: szerelemből férjhez menni. Olyan ember mellett élni, aki szereti, tiszteli, becsüli, aki soha nem fogja kényszeríteni akaratán kívül semmire. Igen. Mellette biztonságban lesz élete végéig.
Egyetlen dolgot nem mert elmondani Jamesnek. Élete egyik legszörnyűbb élményét. Pedig nem húzhatja túl sokáig a vallomást, ki fog derülni. Waffát gyerekkorában körülmetélték. Alig volt nyolc éves. Anyja hiába tiltakozott, sem ő, sem nővére nem menekülhetett ettől az iszonyatos beavatkozástól.
- James, én megértem, ha te… ha most…
- Soha. Érted? Én így szeretlek, ahogy vagy.
- De…
- Nincs de. Engem az sem érdekel, ha csak ketten maradunk.
- Nem, az orvos azt mondta, szülni fogok tudni, de a penge borzalmas csonkolást végzett.
- Szeretlek. Nem érdekel.
Waffah remegett a sírástól. Annyira boldog volt. Annyira szerencsés.