Álom- állás

 

Gondolom, mindenki volt már úgy életében, hogy teljesen meg kellett változtatnia minden addig megszokott dolgát.
Nekem a munkahely-váltás jelentette ezt. Nagyon sokáig dolgoztam ékszerészként, de eljött az a pillanat, mikor ennek vége lett.
Ilyenkor természetesen pánik indul, kapkod az ember mindenhez, gondolkodik, mi legyen.
Tűzoltó, katona, vadakat terelő juhász sajnos nem lehettem, bár a rendőrségen nagyon sokat gondolkoztam. Anyukám erőteljesen lebeszélt a dologról, mert roppant kevés diplomáciai érzék szorult belém, ráadásul bosszúálló természetem is messze földön legendás… lehet, nem ez az én álom-állásom.
A bogarat a barátnőm ültette a fülembe. Minden gyerek elkésik reggel a suliból, mert a közértekben állnak sorba, és szünetekben egy emberként lóg meg az iskola a kerítésen át, szintén a közértbe tartva. Hiányzik nekik a büfé. Ám legyen.
Anyukám újfent reklamált, kecskére csak a hülye bíz káposztát, engem nem szabad akkora mennyiségű kajával összezárni, mert annak nem lesz jó vége. Dehogynem, majd jó hamar megutálom őket, és akkor nem lesz baj.
Kezdésnek megpróbáltunk összeállítani egy menüsort. Elkövettük azt a hibát, hogy a gyerekeket is megkérdeztük, s még a lekváros- mogyorókrémes- szalámis pizza volt a leginkább fogyasztható étek a sorban. Mivel az még nekem is rém extrémnek hangzott- hát még az ÁNTSZ-nek- így az kimaradt a sorból.
Nagyon készültünk az első napra. Lélekben. Gyakorlatban azt hittük, elég a mi családhoz szokott szendvics-készítő tudományunk. Mondanom sem kell, kb. öt perc után kiderült, egyszerre hetven gyereket kiszolgálni, hetven féle étellel, nem ugyanaz, mint mikor három egyforma reggelit teszek az asztalra.
Első számú közellenségem a ketchup lett. Nem elég, hogy az a mennyiség, amit mi egy hétre szántunk, félóráig tartott csak ki, de még a flakon is összeesküdött ellenünk. Az első üvegnek, mikor megnyomtam- természetesen csurig tele- lepattant az egész kupakja. Jutott belőle a pulóverem ujjába, kb. a derekamig, a papucsomra, / azt is csak most tudtam meg, hogy a bőrből esély sincs kiszedni/, a hot-dogba annyi, hogy a virsli már nem fért bele, még a szempillám végén is lengedezett egy félkilós kis csepp. Ha így haladunk, egy órán belül festhetünk ki újra. A gyerekeknek nagyon tetszett, s valaki felvetette közülük, hogy ez annyira jó műsor, belépőt kéne szedni.
A másik közellenség a grillsütő lett. Amikor kibontottuk a dobozból, csillogott- villogott a napfényben, könnyedén, hang nélkül nyitódott az ajtaja, pillanatok alatt megsült az étel… maga a tökély. Ám a nap végén ki szerettük volna takarítani. Mondanom sem kell, minimális esélyünk sem volt rá. A melegszendvics krém és a pizza szósz gyönyörű aranybarna patinát vont az oldalára, ami ugyan esztétikai élménynek fenomenális, de gyanítom egy ellenőrzés során nem aratnánk vele túl nagy sikert. Nosza, elő a használati utasítást, abban benne van minden instrukció. Az utasítás úgy szólt: tisztítása egyszerű, puha, enyhén mosószeres ronggyal töröljük át. Értetlenül álltam a papír felett. Azon már túl vagyunk. Már végigsimítottam enyhén mosószeres ronggyal, tömény mosószeres ronggyal, oldószeres ronggyal… Meg se kottyant neki. Barátnőm ádáz vigyorral szedte elő a tömény sósavat. Úgy is van. Az kell neki. Majd ért a szép szóból… Az eredmény az lett, hogy rájöttem, hogy kell otthoni bombát gyártani, de a kosz… az maradt. Egyébként nagyon aranyos kis gombafelhőt kreáltunk, nem kellett más csak egy kis sósav, súrolóporral. Ezek után jöhetett a nehéztüzérség. Spaklit neki. Úgy tűnt, ez végre lehozza. Boldogan kapargattuk a trutymót, de közben arra nem figyeltünk, hogy ami lepattog az oldaláról, az mind hull bele abba a járatba, ahol az ajtó mozog. Illetve, már csak mozgott. Megpróbáltam kipiszkálni egy késsel, de a kés nagyon hamar megadta magát, bele is tört, ahogy illik, így már ki is ékeltük a grill ajtaját. Ha már nem mozdul, és szerencsére nyitva maradt, nem csukva, akkor akár le is törhetnénk, mert így csak beleakadunk minden pillanatban. Most már tudom, miért hiányzik minden büféből a grillek ajtaja. Meg lehet nézni. Egynek sincs meg.
A nap végére az is kiderült, hogy roppant ésszerűtlenül rendeztük be a büfét. A munkapult a lehető legtávolabb került a hűtőktől, a kávégép a poharaktól, a grill a mustár, ketchup, majonéz kombináció elől bujkált, s a pénztárgép kasszarésze úgy hasba vág, mikor kinyílik, hogy páncélmellényt kell hozzá kölcsönözni… Szóval, nap végére annyit gyalogolunk, hogy simán eljutnánk vele Szegedig, meg vissza.
A kövezést is elszúrtuk picit. Én nem tudom kinek volt az a korszakalkotó ötlete, hogy rücskös felületű járólap legyen a talpunk alatt, de azzal takaríttatnám pár órát a követ. Gyakorlatilag akkor látszódott utoljára tökéletes fényében, mikor le lett rakva. Mert onnantól kezdve, hogy betettük a lábunkat, minden kosz megült a rücskök között, s lehetetlen volt rendesen felmosni. Pedig a sósavat itt is bevetettük. Már rutinosan ugrottunk a gombafelhő elől, mikor én röptömben levertem a ketchupos flakont. Újabb liter terült szét. De most jó, hogy a padlón, mert így rájöttünk, hogy a paradicsom megmarja a követ. Igaz, hogy a színe ezek után felismerhetetlen, de nem látszik szürkének legalább. Kipróbáltuk sima paradicsomlével is, úgy is működik. Az jobb, mert nem olyan sűrű, mint a ketchup, könnyebb oszlatni a felületen, és hát sokkal olcsóbb is. Csak ezt nem szabad annyira reklámozni.
Aki tejszínhabot kért a kávéjába, az mind ősellenségemmé vált. Ezeket a flakonokat nem nekem találták ki. Az elsőt élből eltörtem, ugyanis ellenkező irányba feszítettem fel, mint kellett volna. A másodikat is eltörtem, mert leejtettem véletlen, és négy felé szállt a teteje. A harmadikból már sikerült némi habot nyomnom, de nagy része nem a pohárba, hanem a hajamra került, ugyanis olyan erőből spriccelt ki a flakonból, hogy a poharat csak ugródeszkának használta.
A kapuccinót letagadtam. Nekünk nincs is olyan. És nem is lesz, az tuti. Még jó, hogy közönség nélkül próbáltam csinálni az elsőt. Én nem tudom, miből van az a por, de ha víz éri, úgy száll, mint tollpihe a levegőben. Akkor néztem így ki utoljára, mikor rám robbant a porszívózsák.
Van egy idióta szabály a közétkeztetésben, sapkát kell viselni. Kellene. Én fel is vettem becsülettel, de amikor már a negyedik gyerek fulladt meg a röhögéstől úgy, hogy egy nyikkot nem hallatott, mit kért volna enni, úgy döntöttem, árt az üzletmenetnek. Az én hajamon úgy is annyi lakk van, az egyben tartja tökéletesen.
A melegszendvics krémet is megszenvedtük. Sajnos, amit készen lehet kapni, azt nem emberi fogyasztásra szánták, így magunknak kellett kikísérletezni a tökéletes ízt. Ezzel csak az volt a baj, hogy a második kóstolás után én már mindent fokhagyma ízűnek éreztem, pedig azt nem is raktunk bele. Szegény sógornőm rosszkor volt rossz helyen, vele etettünk meg minden kísérleti példányt. Ennek már van vagy öt éve, de azt hiszem azóta sem evett melegszendvicset.
Így visszagondolva, nagyon klassz időszak volt ez a kezdeti betanulás, rengeteg tapasztalatot szereztünk pillanatok alatt. A gyerekek is hamar odaszoktak, ilyen ingyen cirkusz nincs a közértben. Nagy váltás volt, az igaz, de soha nem szórakoztam ennyit, mint itt a suliban.





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=10999