Tudod, álmodtam egy szigetet,
mi ránk vár, csak a miénk,
hol napsugár fürdeti a fákat,
s szerelemnek hívják a reményt.
Álmomban szigetünket csodás,
színes virágtakaró borította,
s az örök tavasz kék egén,
minden felleg, vihar megfutamodna.
Egyszer egy szelíd éjjelen,
gyémántcsillaggal szórt fekhelyemen,
rátaláltam álmom szigetére,
szívem- lelkem csendes békéjére.
Hívtalak, jöjj velem,
könyörögtem, segíts nekem,
élj velem a titkos mában,
élj velem egy boldog világban…
De csak némán álltál mellettem,
karjaiddal öleltél csendesen,
könnyeim csókkal szárítottad,
s a lobogó tüzet veszni hagytad.
Feketébe borult szigetem partja,
lelkem belehalt egy néma sikolyba,
zokogó magányom, alig lélegzetem,
gyászruhát öltött kínlódó képzeletem.
Ködbe borult a láthatár alkonya,
szél korbácsolta, hullám szaggatta,
gyémántcsillag fekhelyem kígyók tanyája,
ketrecbe zárt szívem hollók vacsorája.
Maradék erőmmel csak a ködöt kémlelem,
gyengéd érintésed többé nem érzem,
hittem- mint egy koldus, hogy éltet a remény,
de elvesztem örökre, magányom szigetén.