Micsoda buli!

 

Családunkban már hagyománnyá vált, hogy az év utolsó estéjén bent sétálunk pár órát a városban. Ez a program annyira tetszést aratott gyermekem barátnői között, hogy már december elején sorsolás megy a suliban, kik jönnek át hozzánk, lévén, véges a fekvőfelületek száma a lakásban.
Laci ezeket a túrákat valahogy mindig megússza, ezen a napon általában dolgozik- nem kis örömére, ahogy láttam rajta. Szerinte még békeidőben is nagy hülyeség kockára fagyni ha nem muszáj, hát még akkor, amikor a fele lakosság részegen durrogtat az utcán, s a lányom kamaszkorát elég otthon túlélni, nem még nehezítve a barátnőivel.
Apukámnak már fifikásabbnak kell lennie, ő nem tud holmi munkahelyre hivatkozni, mert azt mindannyian tudjuk, hogy januárig szabadságon van. Ő a kutyákra hivatkozott. Nem lehet őket egyedül hagyni a durrogások miatt. Anyunál hamar célt ért, de én átláttam a tésztaszűrőn. Nincs kedve! Olyan nincs! Akkor közölte velem, hogy hagyománytörő lesz. Rendben. Én meg merő hagyománytörésből nem főzök vacsorát. Nagyon nem rendítette meg a dolog, mert vigyorogva közölte, amíg tele a hűtő virslivel, nincs az a vacsora, amiért ő kimenne a hóviharba. Tény, hogy esett egy picit- fél óra után már felismertem a kocsi formáját- de a hóvihartól azért az messze volt.

 

A Váci utcánál már messziről lehetett hallani a sok dudaszót, durrogtak a petárdák, a tűzijátékok… nagyon hangulatos volt. A gyerekek rábeszéltek minket, hogy vegyünk fel anyuval olyan parókát, ami sok színes, csillogó szálból áll. Hát mit mondjak. A kiöregedett Dizőz- lányok különbül festhettek, anyué még hagyján, ő diszkrét sötétkéket kapott, de nekem világító aranyszínűt választottak. Kimondottan sikkes volt a zubbonyszerű télikabáthoz, és a katonai bakancshoz. / Sajnos díszcsizmába most nem mehettem, anyu olvasta a pécsi írásom./ Bezzeg a lányok a világ minden kincséért nem vették volna fel. /Mindezek után az első ember aki szembe jött velünk, az a lányom osztályfőnöke volt./
Vettek viszont dudát. Illetve azt hittem duda az, amit fújni próbálnak, még csodálkoztam is, hogy ennyire nehéz. De csodálkozásom csak addig tartott, amíg meg nem hallottam a hangot, amit a szerkezet kiadott magából. Illetve először még nem is hallani lehetett, a mellkasomban éreztem egy diszkrét kis remegést, majd jött a hangrobbanás. Csak egy pillanatig volt rossz, tényleg, a továbbiakban egy hangot nem hallottam semmiből, úgy csengett a fülem. De a lényeg: a gyerekek roppant jól szórakoznak.
Próbáltunk a Vörösmarty tér felé haladni, ami nem volt egyszerű, rengeteg ember zsúfolódott össze az utcán. És ez a rengeteg ember, valahogy mind épp petárdát robbantgatott. A fejünk felett. Ami nem lett volna baj, ha a saját hajam hordom, de momentán idegen girlanddal ékeskedtem, így zavart kicsit a füst, meg a kondenzcsík, amit húztam magam után.
A következő meglepetés akkor ért, amikor egy jól öltözött, szemüveges, úriembernek kinéző bandita mellém lépett, és a trombitájával akkorát sózott a fejemre, hogy az új hajam leszaladt az államig. Hallásom után látásom is elvesztvén, kicsit megsértődtem, és bár fülem csengéséért nem ő volt a felelős, minden frusztrációm rajta toroltam meg. A ridikülömmel. Miután neje kiszabadította elsárkányosodott karmaim közül, akkor láttam, hogy nem személyileg lettem inzultálva, hanem egy össznépi trombita- bunyó közepére csöppentünk. Kedvenc lányom már vígan verekedett az utca túloldalán, és örömét még az is fokozta, hogy neki nem papír, hanem műanyag trombitája volt. Hamar tiszteletet vívott ki magának.
No, hát, ha bunyó, akkor legyen bunyó! Mivel nekem nem volt trombitám, maradtam az eredeti harci fegyveremnél, a gyalogsági ridikülnél, ami- ahogy elnéztem- sokkal jobb fegyver, mint akármilyen trombita.
Hatalmas harcok árán, kapualjról kapualjra haladva jutottunk ki a térre, ahol szusszanásnyi idők maradt a károk felmérésére. Anyu sálja hősi halált halt, a gyerek kapott egy monoklit valahogy, barátnője a csatját siratta, a másik a kesztyűje hiánya miatt vigyorgott- utálta, mint a csuda, és ennél legálisabb alibit még én sem prezentálhattam volna neki-  az én hosszú aranyhajam meg átalakult valahogy egy leharcolt punk kakastaréjává. Mivel hosszából jócskán vesztett, nem volt súlya, ami lent tartotta volna, s úgy meredt az ég felé, mint egy karácsonyi wc kefe. Andika csinált gyorsan pár fényképet rólam, szerinte ezt meg kell örökíteni, mert ő is lesz egyszer nagymama, és egy jó nagymama már előre gondoskodik unokái jókedvéről.
A parkoló felé egy csendesebb mellékutcán próbáltunk eljutni, de ezen az estén ez is csak viszonylagos volt. Mondjuk úgy, kevesebb ember próbált minket felkoncolni. Már azt hittem megúsztuk, mikor előttem két férfi úgy gondolta, este nyolckor is lehet visszaszámolni, s mivel egy kicsit sokáig fog tartani, isznak addig is. Üvegből, pezsgőt. Kis csapatunk pont azt a pillanatot választotta közelítésre, mikor a két üvegből kilőttek a dugók. Könnyes szemem nem a meghatottságnak volt köszönhető, hanem annak, hogy az egyik dugó szemen nyomott, a másik pedig teljes sebességgel az orromba vágódott. Elronthattam az örömüket, valami röppálya- szemlélődés hiányáról beszéltek, de kislányom őrző- védő trombitáját bevetve hamar meghátrálásra kényszerítette őket. Megúsztam, hogy felgyújtottak, megúsztam egy komplett hajókürt koncertet, megúsztam az utcai harcokat… és akkor tessék. Ledönt a lábamról két üveg pezsgő, ráadásul úgy, hogy egy kortyot sem szoktam inni. Még mondja valaki, hogy az alkohol nem ártalmas az egészségre.

BUÉK!





Az írás megjelentetője: Fullextra.hu
http://www.fullextra.hu

Az írásmű webcíme:
http://www.fullextra.hu/modules.php?name=Sections&op=viewarticle&artid=11004