Ezt a verset ketten írtuk, Baggio-Gábor és én.

A  - Csak egy pillantás, mit először láttam, 
      Csak egy érintés, mi kósza, tétova...

B  - Most úgy éreztem, rátaláltam,
      S el nem veszíthetem soha.

A  - Merjek talán hinni benne?
      Mi álom volt, valóság lehet…

B  - Az érzés a tavasz íze lenne?
       Mi kiűzi szívemből a telet?

A  - Lágy szellő sodor felém,
      Félek, hatalmas viharrá dagad…

B  - S elveszni látszik a remény,
      Míg csak fájdalom az, mi marad.

A  - Tehetetlenül állok előtted,
      Sorsom az, mit tart kezed…

B  - De én erőt merítek belőled,
      Mert oly jó lenne veled.

A  - Álom marad a szív szava?
      Egy elérhetetlen édes kép…

B  - Majd felcsendül egy fiú dala,
      Ki a tettek mezejére lép.

A  - Rám talált hát, mi felhő –tünemény,
      Miről azt hittem, csalfa látomás…

B  - Rám talált hát, a semmiből a remény,
      S ez legyen, az utolsó állomás!